Léteztem. Hát miért nem ismersz el? Miért teszel úgy, mintha létezésem puszta illúzió lett volna? Miért kell nevemet elhallgatni, és könnyeket csak titokban ejteni? 

Hiszen éltem. Lehet, hogy csak méhen belül. Pár hetet.  Pár hónapot. De Te is hallottad, és tudom, láttad is, hogy a szívem hevesen dobogott. 

De az is lehet, hogy korán jöttem. Vagy éppen időre. De csak órák adattak, itt a földi életben. Vagy napok. Hetek. Hónapok. De tudod, léteztem. És életem Valakiknek igenis mindennél fontosabb volt. 

Lehet, hogy Neked csupán jelentéktelen, szemvillanásnyi időnek tűnt. Mert mással voltál elfoglalva. Számodra fontos, jelentős életekkel. Ahol nagy történések voltak. Megélt évek. Örömök. Szenvedések.

De tudod Világ, az élet jelentősége nem az évek számán múlik! A tartalom az, ami igazán élővé tesz téged. Hiszen élhetsz évtizedekig, ha nincs meg földi létedben a lényeg. 

A Szeretet az, ami igazán számít. Hiszen anélkül nem élsz, csak létezel. Kérdezd meg erről a Szüleimet, akikkel szemben létemet kérdőjelezed. 

Mert a Szüleim elvesztésem után nehezen szerettek. Nem is éltek ők. Csupán csak léteztek. És a fájdalmon kívül mást olyan nehezen éreztek. 

És Kedves Világ, te ezt olykor csak nehezítetted!  A létemet, vagy éppen a gyászuk jogosságát kérdőjelezted. Pedig a létezés kulcsa a Szeretet. És ebből a legnagyobb és legmélyebb csakis a szülői lehet. 

Hahó, Világ! Most búcsúznom kell. De remélem már érted. Hogy minden embert e világon igazán a szeretet éltet. Így hát létem fontossága megkérdőjelezhetetlen. Hiszen a piciny lábnyomok fontos helyet foglalnak el a szülői szívekben. 

Tanulságként pedig jól jegyezd meg! Ezek a piciny talpacskák hagyják rajtad a legmélyebb nyomokat. Hiszen nyomukban csakis a Szeretet marad.