Jön velem szembe az utcán. Idegen. Sosem láttuk egymást, mégis rám mosolyog. A bevásárlásból jön, ahova én igyekszem. A mai világban, amikor mindenki rohan a dolgára, amikor a társas magány jelentését szinte mindenki a saját bőrén kezdi megtapasztalni, olyan jó érzés látni, hogy az emberek képesek még egymás felé igaz érzések közvetítésére. És hogy ezek az érzelmek nem csak negatívak. Hogy az embereknek nem csupán a kilátástalanság, és a szomorúság jutott osztályrészül. Hogy képesek még boldognak lenni. A boldogságukat másoknak is osztani. Idegenekre mosolyogni. 

És ahelyett, hogy viszonoznám ezt a váratlan, de határtalanul jóleső kedvességet, valami félszeg mosoly jelenik meg a szám szegletében. És amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan illan el. Nem értem mi történhetett. Pedig igazán, szívből szerettem volna viszonozni azt a mosolyt. Hiszen olyan jól esett. Kizökkentett kusza, zavaros, és szomorkás gondolataimból. Úgy tűnt, igazán széppé teszi a napomat. Vagy legalábbis egy részét. Kicsit gondtalanná. Kicsit boldoggá. 

De kit is akarok én becsapni? Nagyon is jól értem, hogy mi történt. Hiába próbálok úgy tenni, mintha rajtam kívül álló dolgok miatt nem tudtam volna szívből jövően visszamosolyogni. A tettemet igenis én irányítottam. Nagyon is tudatos volt. Mondhatni, jól megfontolt. Az igazság az, hogy félelemből nem mosolyogtam vissza. Természetesen nem a rám mosolygó fiatal lánytól féltem. Magamtól. A lelkiismeretemtől. 

Hiába igyekszem hónapok óta az elfogadás útján járni, van valami, amit nagyon nehéz megváltoztatni. Amitől úgy érzem, hogy hűtlen leszek a Kisfiamhoz. Az emlékéhez. Hiába vetettem le a gyászruhát, pedig hosszú hónapokig csak sötét színekben jártam. Ugyan nem tudatosan, de a lelkem nem engedett mást felhúzni. A lelkem nem engedte a testemet örülni. Szinte kényszerítette a szomorúságra. A gyászra. És lám, most ugyanez történt. A testem örömre készült, egy halványka, boldog mosolyra. De a lelkem durván megálljt parancsolt. Bénító volt az a vezényszó. Minden boldogságot eltörlő. 

És hát azért az eszem sem igazán tudja, szabad- e nekem egyáltalán boldognak lenni? Hiszen meghalt a Kisfiam. Elviselhetetlen fájdalom ért. Amiről persze utóbb kiderült, elviselhető. Hogy lehet vele együtt élni. Nem könnyű, de nem is lehetetlen. Mármint a fájdalommal való együttélés. És ha ez sikerül, akkor mi is az akadálya a boldogságnak? 

Bármilyen nehéz is beismerni, az akadály ÉN vagyok. És a gyászom. A fájdalom. Ami belőlem fakad. De ha azzal tudok együtt élni, akkor a boldogsággal is...nem igaz? 

Azt is meg kell hát tanulnom. Hogyan kell újra boldognak lenni... Vagy egész egyszerűen csak megpróbálom hagyni. Hogy menjen. Magától. Úgy, mint régen. Még akkor is, ha már soha nem lesz semmi újra a régi. Mert azt hiszem, egy ilyen hatalmas veszteség után ezt igazán megérdemlem. 

Mert mindannyian megérdemeljük...