-Régóta várok Rád- mondta olyan kellemes hanggal, mintha egy csengettyű csilingelne. - Érezted ugye, hogy szükségem van Rád? 

Kérdésére könnyek gyűltek a szemembe. Nem, gondoltam magamban, semmi ilyesmit nem éreztem. Hiszen annyi harag volt a szívemben. Annyi keserűség. És az elsírt könnyek óceánjában nem voltam képes úszni. Fuldokoltam, és a túléléssel voltam elfoglalva. Fel sem merült bennem az a gondolat, hogy szüksége lehet rám. Hiszen mindenki azt mondta, engedjem el. Meg, hogy ő már egy jobb világban létezik. És, hogy neki már nem fáj semmi. És mérhetetlen boldogság veszi őt körbe. De nem mertem neki bevallani az igazat. 

-Persze, tudtam, és próbáltam hozzád sietni, csak éppen... 

- Nem kell szabadkoznod. Láttam mindent. Láttam a könnyeidet. Láttam a harcaidat. A haragodat. A csalódottságodat. A fájdalmadat. A szenvedéseidet. 

Képtelen voltam bármit is mondani. Csak arra tudtam gondolni, hogy mekkora bölcsesség van benne. 

- És ez volt az, ami lelassított téged- folytatta, és éreztem, mérhetetlen szomorúság bujkál a hangjában. 

- Ne haragudj kérlek, de meg kell értened-mondtam olyan türelemmel, mellyel csak egy édesanya képes a gyermekének valamit megmagyarázni- borzalmasan fáj a hiányod! - Értsd meg kérlek, nem tehetek az érzéseimről! 

- Tudom Anya, és hidd el, nekem is borzalmasan hiányoztok Apával! 

Szavai annyira megérintettek, hogy az eddig tartogatott könnyek megállíthatatlanul aláhulltak. Hangos zokogásban törtem ki. 

-De tudod Anya, eljött az idő. Hogy elengedj. De ne engem. És persze tudom, engem soha nem is tudnál. Engedd el azt a fájdalmat, kérlek! 

Nem tudtam neki mit mondani. Mit is mondhattam volna. Hogy ne beszéljen butaságokat? Hogy mégis hogyan engedhetném el a fájdalmat? Hiszen ő halott. Én meg élek. És az életem nélküle kell folytatnom. A gyermekem nélkül. Hát hogyan lehetnék így boldog?! 

-Attól, hogy nem mondod ki, tudom, hogy mire gondolsz. 

-Én...- de nem engedte tovább mondani, és szelíden ugyan, de rögtön a szavamba vágott. 

- A fájdalom soha nem tarthat össze minket. A fájdalomnak át kell alakulnia. Hogy eltűnhessen. És persze lehet, hogy időnként újra megjelenik majd, de ha már egyszer átalakítottad, tudni fogod a módját, hogyan tedd meg újra. Hogy újra elengedhesd. Hogy újra együtt lehessünk egy időre. 

Csak álltam megkövülten. Mennyire bölcs. Látszik, hogy valóban tanítani jött el hozzám. Életében is. És most tanít a halálában is. 

- De mivel és mivé alakíthatnám át azt a fájdalmat? - kérdeztem, nem kevés kétkedéssel a hangomban. 

- Ez nagyon egyszerű lesz- mondta, és huncut mosoly ült meg a szája szegletében. -Mindennel átalakíthatod, ami hozzám köt. Minden emlékkel. Minden érzéssel. És hogy mivé? Hát azzá az érzéssé, ami akkor kerít hatalmába- a fájdalom kívül- ha Rám gondolsz. 

-Szeretettel- válaszoltam neki könnyes mosollyal. 

Boldogan bólintott. És akkor megöleltük egymást a lelkeinkkel....