Azon gondolkodott, hogy mikor és hogyan történt? Talán az egyik régi pajtásával verekedett. Vagy az is lehet, hogy a játszótéren leesett a mászókáról. Vagy netán otthon, minden szülői intelem ellenére, a játék hevében történt meg a baj. Nem emlékezett tisztán, hogy egy bevérzett szem, egy lehorzsolt térd, vagy egy betörött fej okozta azt a hatalmas fájdalmat. Csak az érzésre emlékezett. Arra, hogy azt hitte, ennek sosem lesz vége. Hogy szúrt, hasogatott, égetett. És a szavakra. Igen, azokat a szavakat sose felejtette el. "Ne sírj már! Katonadolog. A fiúk erősek. A fiúk nem sírnak." És emlékszik az értetlenkedésre. A saját értetlenkedésére.  Hát hogy ne lehetne sírni, mikor ilyen borzalmasan fáj valami? Mikor az egész testét elborítja az érzés. Meg az agyát is. És teljesen megbénítja. És akaratlanul is gyűlik a gombóc a torkában. Hát hogy fogja ő azt a gombócot visszatuszkolni? 

Mégis az évek során tökélyre fejlesztette a torkában a gombócmentességet. És a szemében a szárazságot. Igaz, azt valójában sosem értette, hogy miért kell ezt megtenni. Meg hogyan mondhatnak egy egész pici kis fiúcskának olyat, hogy "katonadolog". Hát mi köze egy kisfiúnak a katonákhoz? Ő sosem akart az lenni. Na jó, talán néha megfordult a fejében. Mert a katonák bátrak. Mert a katonák erősek. És akkor persze mások is megbizonyosodhatnak róla, hogy neki sosem volt gombóca. Sem könnyei. Hogy ő erős. Igazi férfi. 

És aztán tényleg katonának kell lennie. Erre a harcra nem kap mindenki behívót, de aki igen, az nagyon megszenvedi. Mert arra senki nem készítette fel, hogy egyszer igazából harcba kell majd indulnia. Olyanba, aminek a sorsa eleve el lesz rendelve. Amit nem nyerhet meg. Amiben az első sorba állítják majd. Puska nélkül. Fegyvertelenül. Amiben megsebzik. Mélyen. Égetően. Sokszor. És ő csak vérzik. Sok sebből. Megállíthatatlanul. De valamiképpen mégis életben marad. 

És a lábadozás ideje alatt olyan gyengeség lesz úrrá rajta, hiszen mégis csak komoly vér-veszteségről beszélünk, amitől jön az az ismerős érzés. Amit évtizedeken keresztül elnyomott magában. De most semmi eddig bevált taktika nem működik. Gombóc a torokban. Könny a szemekben. És jönnek a jól ismert mondatok. 

De ő ezt másképp látja. Ott, abban a háborús övezetben, a halál árnyékának völgyében, be kellett látnia, egy elveszített csatában nem lehet erős az ember. Mert ott vesztett. Túl nagyot. És túl korán... Vesztes lett hát. A gyengébbik fél. Gyenge... 

Mégis, talán az eddig megtanult viselkedés nyomán elindul benne egy dacos hozzáállás. Nem hagyja magát. És Elindul. Az éjt nappallá tévő utazáson oly sok könnye hullik. Szabadon. Megállíthatatlanul. Ami felszabadítja őt. Nem lesz katona többé. Nem is kell, hogy az legyen. Mert soha sem erre vágyott igazán. Ez csak egy kényszerhelyet volt. Ő más akart lenni. Ő elsősorban Apa. És Apaként tér vissza az elvesztett háború színhelyére. Mert meg kell keresnie az ellenséget. Hogy kiszabadíthassa a hadifoglyot. 

Mikor a helyszínre ér, még a hosszú, kimerítő, és nem éppen veszélytelen út után ismételt küzdelem vár rá. És bár elkapni nem sikerül az ellenséget, Hiányt mégis sikerül egy időre elűzni. Bejut a hadiszállásra. Kiszabadítja Életet. Nem. Nem azt az életet. Ő nincs többé. Ez az Élet más. Ez a sajátja. Tőle vették el. De ő most visszaszerezte. És még csak nem is kellett hozzá katonának lenni. Csak Apának. És erősnek sem kellett mutatkozni. Mert a gyengeségeivel vérteződött fel csak igazán. A fájdalmával. 

És ugyan, miért ne lehetne gyenge? Miért ne fájhatna? Hiszen ő elsősorban nem katona. Ő Apa. Aki veszített. Túl korán És túl sokat... 

A Gyermekét...