Egy könnyű, tavasz eleji szél hátán érkezett. Enyhe fuvallat volt. Mert féltette. És óvta őt. Nehogy lepottyanjon. Amilyen pici volt ugyanis, olyan nagy feladatot bíztak rá. Nem volt hát szabad, hogy valahol út közben nyoma vesszen. Már az utazás alatt neki látott a munkának. Nem tudott várni. Annyira türelmetlen volt. És hát az idő is szorította. 

Amerre repült, rügyeztek a fák. Nyíltak a virágok. A mezőn csillogó, friss fű nőtt. Mindent belengett a tavasz bársonyos, édeskés illata. Napsütés kísérte. És madárdal. Hosszú, és tevékeny útja végén megérkezett oda, ahol már annyira várták őt. Kicsi úti batyujából óvatosan előszedett mindent, amit hozott: egy fiola boldogságot, egy fiola szeretet, egy fiola reményt. Szóval mindenféle jóságot. Apró, fehér, és pihés szárnyacskáit kitárva repkedett a vállukra. És megkezdte a munkát. Egy-egy csepp jutott mindenkinek. Mindegyik fiolából. Minden egyes nap. És ahogy nőtt az elhullajtott cseppek száma, bennük úgy növekedett a boldogság, a remény, és a szeretet. 

Ebben az egyre növekvő csodavilágban hamarosan beköszöntött a nyár. A nap még szikrázóbban ragyogott. A fiolákból minden nap hullottak a cseppek. És az angyalszárnyak minden nap simogatták őket. Mindhármukat. A várakozás izgalma töltötte be szívüket. Úgy szerették volna már ők is látni. Megérinteni. Megcsiklandozni piciny talpacskáit. Csókot adni pirospozsgás arcára. És ha ez a piciny angyal erre gondolt, még mohóbban vette kezébe a fiolákat. És még buzgóbban hintette a cseppeket. Mert ő tudta, hogy neki mennie kell. Nem maradhat már sokáig. De a rá bízott feladatot maradéktalanul szerette volna teljesíteni. Az ajándékot ki szerette volna osztani. Az összes cseppet el szerette volna csepegtetni. 

Aztán eljött az idő. Az a meleg nyári nap. Amikor már nem volt szükség a szél szárnyára a repüléshez. Az angyalszárnyak már teljesen kipattantak. A pihéket igazi tollak váltották. És egy szemvillanás alatt elsuhant. Előtte persze csókot lehelt. Mindhármukra. Keserédeset. Búcsúcsókot. 

Lassan eljött az ősz. De hiába sütött még nagyon sokáig a nap, hiába volt kegyes a természet, az ő szívükben már hullt az eső. És vihar tombolt. Mindhármukéban...Aztán eljött a tél. És már nem csak a szívükben volt hideg. A természet is zorddá változott. 

Egy ilyen fagyos estén a gonosz Dérmanó útnak indult, hogy munkájában gyönyörködjön. A hidegben. A fagyban. A kopárságban. És a ridegségben. De mikor elért addig a házig, melynek egykoron Angyalka volt a vendége, borzalmas haragra gerjedt. Ott nem volt hideg. Ott még csak ridegség sem volt. Melegség vette körbe őket. Dérmanó bosszúsan indult egy viharos szél hátán egészen a felhők fölé. Angyalka éppen aludt, de a manó könyörtelenül felzargatta. 

-Áruld el Nekem-kiáltotta iszonyú haraggal-hogyan lehetséges az, hogy őket nem érte utol a haragom?! Nincs ridegség. Nincs kopárság. -fújtatta mérgesen. 

-Egész egyszerűen csak jó munkát végeztem. -mondta Angyalka nem titkolt megelégedéssel. 

-Jó munkát?-kérdezte gúnyosan a manó.- Hiszen ők voltak az elsők, akik megérezték a viharokat. Az esőt. A szelet. De most minden munkám hasztalan velük szemben. 

- Tudod...a fiolák. A boldogság. A remény. És a szeretet. 

- Mi van velük-kérdezte ingerülten a Dérmanó. 

-Csak annyi, hogy rájöttek, hogyan használják, amit beléjük csepegtettem. Ilyen egyszerű-húzta mosolyra a száját a kis angyal. 

-És mindez akkor végül is mit jelent pontosan?-értetlenkedett dühösen a manó. 

-Hát még mindig nem érted?! Az örök tavaszt oltottam mindhármuk szívébe. 

Dérmanó dühös toporzékolásba kezdett, majd hirtelen köddé vált. Soha többé nem tűnt fel. Legalábbis ott. Annak a háznak a tájékán. 

Ott már örökre gyönyörű tavasz uralkodott...