Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy pompázatos ország. Ebben az országban zöldebbnél is zöldebb volt a fű, és a kékebbnél is kékebb az ég. Amerre szem ellátott, mindent fényesség borított be. Zöldelltek a fák. Virágok illatoztak a mezőn. Ezekben a színpompás, mézédes illatot árasztó virágokban, apró lények laktak. Szárnyaikat, ha napfény érintette, a szivárvány minden színében ragyogtak. Ezek a varázslatos lények voltak a virágtündérek. Tavasszal, miután felébredtek hosszú, egész télen át tartó álmukból, minden évben serény munkához kezdtek az emberek világában. A tél utolsó, csípős szelét szivárványszínben pompázó szárnyukkal tovább hessegették, és hozzákezdtek a szunnyadó természet szelíd ébresztgetéséhez. A kopár fákon zöldellő levelek tűntek fel, és rügyezni kezdtek. A réteken friss fű sarjadt, és színes virágok nyiladoztak. A nap először még félénken, majd egyre erőteljesebben szórta sugarait mindenfele. Éledezett a természet. Hála a virágtündéreknek.

Történt egyszer, hogy az első tavaszi napon új tündér született. Különleges kis tündérfiú. Ferkónak hívták. Szárnyai sokkal élénkebben ragyogtak, mint társaié. És a haja! Csodálatos, fényes, hosszú haja volt. Társai irigykedve nézték szárnyait, és magával ragadó külsejét. A tündérkirálynak is megtetszett Ferkó, hisz' ilyen különleges kis tündér még soha nem született országában. Rögtön meg is tette a tavaszhozó munka vezetőjének. Ferkó repült hát a menet élén. Gyönyörű hajkoronája hullámzóan lobogott a zsenge tavaszi szélben. Mikor elérkeztek az emberek földjére, mindannyian serény munkához láttak. De Ferkó hiába lengette kezét, abból nem kezdett varázspor hullani a természetre. A többiek gúnyosan nevettek. Alig várták, hogy elmondhassák a királynak, Ferkó egyáltalán nem különleges. Sőt! Nincs is varázsereje.

Ferkó csalódottan repült odébb, távol a többiektől. Egy folyó partjára tévedt, ahol egy kislány sírt keservesen. A tündérfiú megsajnálta és közelebb ment, hogy jobban szemügyre vegye. A kislány könnyei elapadhatatlanul hullottak. Ferkó csak nézte őt, majd együttérzően végigsimított gyönyörű hajkoronájával a kislány szívén. Ekkor a szipogás abbamaradt, és a könnyek elapadtak. A lányka megkönnyebbülve nézett maga elé, majd boldog szívvel hazaszaladt. Hej! De Ferkó ekkor került csak igazán bajba...

Hazaérve a tündérek egymás szavába vágva árulkodtak a királynak.

-Ferkó kezéből nem hullik varázspor-így az egyik.

- Ferkó nem vett részt a tavaszhozó munkában-morgott a második.

- Ferkó emberek közelébe ment, pedig tudja, nem szabad, hogy megérezzenek minket-kiabálta mérgesen a harmadik.

A tündérkirály egy kézmozdulattal csendre intette mindegyiket, majd Ferkóhoz fordult.

-Mi történt Fiam, meséld el bátran!-kérte szelíden.

-Felséges Királyom! Én nekem varázserőm valóban nincs. Így hát nem szerettem volna a többieket munkájukban zavarni.-A tündérek megdöbbentek, hogy Ferkó egy szót sem említett a csúfolódásról, és elszégyellték magukat. -Egy folyópartra tévedtem, ahol egy síró kislányt láttam. Megsajnáltam. Hajammal megsimítottam szívét együttérzésemben. De királyom! Nem a kezemmel érintettem.Hogy ne érezhessen.

- És ezután mi történt? -kérdezte a király érdeklődően.

- A kislány hirtelen valahogy boldog lett. Aztán megláttak a többiek. Már régóta kerestek.-mondta szégyenkezve Ferkó.

Az öreg király felállt trónjáról, és népéhez fordult.

-Halljátok hát szavam! Ferkó mindünk közül a legvarázslatosabb. Hisz mit ér a természet szépsége a szív boldogsága nélkül? Mi csak a természetbe hozunk életet. Ferkó viszont a szívekbe. Mától tehát ő lesz utódom. Övé tónusom, és egész királyságom. Köszöntsétek hát új uralkodótokat!

Tündérország egész népe bűnbánóan és teljes tisztelettel hajolt meg új királyuk előtt. Ferkó végignézett rajtuk. És öröm járta át a szívét. Nem különc hát. Nagyon is varázslatos. Nagyon is különleges.

A legkülönlegesebb...