Volt egyszer egy kisfiú. Éppen olyan, mint a többi. Szeretett játszani. Szerette a vonatokat. A tűzoltóautókat. Egyszóval minden olyat, amit a többi kisfiú is.Viszont egy valamiben mégis eltért másoktól. Az ő édesanyja egy  földre szállt tündér volt. Minden nap varázslatos élményeket éltek meg, ők ketten. Repültek a tavaszi szél szárnyán. Együtt táncoltak az égen a nyári nap sugaraival. Az őszi szelekkel versenyt futottak. Télen pedig, télanyóval együtt, a felhőket megrázva, hópelyheket küldtek a többi embernek. És hát ott voltak az éjszakák! Ilyenkor a tündéranya előszedte varázspálcáját és egy szivárványhidat varázsolt gyermeke ablaka és az éjszakai,csillagos égbolt közé. És ha a kisfiú végigment rajta, elérkezett Álomországba. Oda, ahol minden vágya valóra vált. Tündérekkel és manókkal fogócskázott. Vonatot vezetett. Hajóskapitány volt. És bátor tűzoltó. 

Így éltek ők ketten nagy szeretetben és békességben. A tündéranya és az ő kisfia. Az egyik éjjelen, amikor kézenfogva igyekeztek a szivárványhídon át Álomország felé, rettenetes szélvihar támadt. Visszafordulni sem, és továbbhaladni sem tudtak. Csak álltak szorosan egymás mellé bújva, kezüket összekulcsolva. Amikor tündéranya előakarta szedni pálcáját, hogy egy mozdulattal hazarepítse magukat, az kiesett kezéből. Utána akart kapni, de megcsúszott a hídon, és egy erőteljes széllökés letaszította őt onnan. Egy másik viharos szél hátára pottyant, ami egyenesen hazarepítette őt. Tündéranya hiába kérlelte a szelet, hogy vigye őt vissza gyermekéhez, az nem hallott meg semmit. Nem ismert könyörületet, és csak a saját feje után ment. 

Teltek a napok, a hetek, a hónapok. De a kisfiú nem tért haza az édesanyjához. Tündéranya pedig tehetetlen volt. Varázspálcáját elvesztette,így képtelen volt arra, hogy a szivárványhidat előhívja. Hasztalan volt minden óra, amit a kereséssel töltött. Hiába repült fel a magas égbe. Messzi tájakra. Hegyekhez. Völgyekhez. Tengerekhez. Szívében érezte, hogy fia valahogy két világ közt ragadhatott. Bánatában naphosszat csak ült a kisfia szobájában az ablaknál, és zokogott.  Egyik éjjel, éppen mikor már a sírástól majdnem álomba szenderült, valaki az ablakon kopogott. Riadtan nézett fel, és igen elcsodálkozott. A szivárvány állt ott. Huncutan kacsintott, majd híddá formálódott. A tündér először tétován kelt fel, és tette egyik lábát a másik után a szivárványra. Aztán szaladni kezdett, úgy, mintha az életéért futott volna. És az út végén ott állt ő. A kisfia. Fején ragyogó korona. 

-Édesanyám!- kiáltott fel határtalan örömmel a kisfiú. -Hát sikerült. Megtalált a szivárvány. 

Tündéranya először csak megkövülten állt, majd magához szorította imádott kisfiát. Könnyek között kérdezte. 

-Mi történt hát gyermekem? Miért nem jöttél? Hol voltál?

-Édesanyám, mikor leestél a szivárványról, egy széllökés engem is elragadott. Egyenesen ide, Álomországba repített. Tudod, mindig jól éreztem itt magam, itt mindenki úgy szeretett. Kérleltek, maradjak hát. Legyek a királyuk. 

-De drága gyermekem, hát cseppet sem hiányoztam neked?-kérdezte a tündéranya szomorú szívvel. 

-Dehogynem édesanyám-felelte a kisfiú. Éppen ezért minden tündért pálcád keresésére küldettem. De az sajnos apró darabokra törött. 

Az anya ekkor hangos zokogásba kezdett, és újra szorosan ölelte gyermekét. 

-Tudom Édesanyám,-kezdte a gyermek-hogy nagyon hiányzom Neked. Én is így érzek. De Álomországnak király kell. A földön pedig szükség van egy tündérre. Jóságra és kedvességre. De nézd, ezt a szivárványt én alkottam neked. Ő elhoz hozzám minden éjjel, így együtt lehetünk majd. 

-Rendben fiam-szólt tündéranya-majd megfordult. -És Szivárvány, neked is köszönöm! -Azzal csókot nyomott a szivárvány orcájára.

Búcsúzóul megölelte kisfiát, megígérte, hogy holnap is meglátogatja. Aztán elindult hazafelé a szivárványhídon.