Tavasz volt, mikor először látták. Egy hatalmas, terebélyes lombkoronájú fa egyik kiálló ágán üldögélt. Apó volt, de annál feltűnőbb. Tollazata színarany. Csillogó. Szemet gyönyörködtető. Mind, aki arra járt, megállt, hogy egy pillanatra engedjen a varázsnak, és elbűvölje őt az apró, aranytollú madárka. 

Sok szomorú ember megfordult azon a helyen, ahol a kismadár fellelhető volt. A fa alá álltak, és csak nézték őt nagy áhítattal. Ilyenkor megfeledkeztek minden gondjukról. Engedték, hogy ennek az apró, és igazán különleges madárkának a látványa magával ragadja őket, és elhozza számukra, még ha csak pár pillanatra is, az annyira vágyott gondtalanságot. A boldogságot. Az aranytollú kismadár szívét ilyen alkalmakkor mindig öröm járta át. Szerette, ha segíthet az embereknek. Hogy boldogságot hozhat a szívekbe. Jó érzéssel töltötte el, hogy ezeket az idilli pillanatokat már csak a puszta látványával is meg tudja teremteni.  

Teltek múltak a napok. A terebélyes lombkoronájú fa igazi zarándokhellyé vált. Messzi földről érkeztek időről időre az emberek, hogy szomorúságukat sutba vethessék, akár csak pár pillanatra. Éhezték a boldogságot. Vágytak a varázslatra. A csodára. Az aranytollú kismadárra. És ő ott volt. Ha sütött a nap. Ha fújt a szél. Ha esett az eső. Akármilyen idő is volt, rendíthetetlenül várta az embereket. Az őt csodáló tömeget. Hogy segíthessen rajtuk.  

Egy esős őszi napon azonban valami egészen különös dolog történt. Minden lehullott esőcsepp csak fakította a madárka színét. Tolláról elfolyó festékként tűnt el az arany szín. Az emberek csalódottan távoztak. Lám, nincs már semmi érdekes a madárkán! Semmi varázslatos. Hiszen csak ugyanolyan lett, mint a többi. Az aranytollú kismadár szomorúan repült el a terebélyes fa kiálló ágáról. Még csak búcsút sem vett senkitől. 

Mindenhol híre ment, hogy az aranytollú madár többé már nem ül megszokott helyén. És már nincs benne semmi érdekes. Semmi varázslatos. És már nem is aranytollú többé. Hírét vette ennek egy fiatalasszony is. Útnak indult, hogy megkeresse a madárkát. Hiszen ő is megannyiszor állt a fa alatt, és járta át a szívét a boldogság egy-egy pillanatra. Segítséget kapott. És most ő is adni szeretett volna.

Éjt nappallá tévő hosszú keresés után akadt a madárka nyomára. Egy elhagyatott kis völgyben ücsörgött, egymagában. Az asszonyka odament, és szárnyait finoman megsimította. A madárka egészen meghatódott ettől a kedvességtől. Kedvesen simult az asszony szívéhez. Ő pedig megmutatta az ott elkészített, biztonságos helyet. Ahol örökre együtt lehetnek. Szeretetben. A madárka boldogan fogadta el a felajánlást. Finoman rebbenő szárnycsapásokkal foglalta el új helyét, az asszony lelkében. 

Ahol tollai ismét, és már örökre aranyszínben tündököltek ...