Először otthon látogatta meg őket. Kis hátizsákját szorongatva kopogtatott be az ajtón. És ők örömmel fogadták. Beinvitálták. Süteménnyel és kakaóval kínálták. A manócska egészen meghatódott a szíves fogadtatás láttán. Lassan kortyolgatta kakaóját, és közben kedélyesen csevegett a kis ház lakóival. Hogy milyen jól is érezte itt magát! Úgy, mintha mindig is itt lakott volna. Mintha ez a hely lenne kezdetektől fogva az otthona. Pedig ő nagyon is messziről jött. És rettenetesen hosszú utat tett meg idáig. Álomország ugyanis elképzelhetetlenül messze van. Szinte egy másik életben. 

Szóval kedélyesen csevegtek, ők öten. És hát ezért is jött el ő ide. Azzal a feladattal indult útnak, hogy harmóniát, jókedvet, és kedvességet hozzon a ház lakóinak. És hogy megtapasztalhassák a teljesség érzését. Miután befejezték a beszélgetést kacagva szaladtak az udvarra. Fogócskáztak, bújócskáztak. Majd este kifáradva, együtt tértek nyugovóra. Ölelték, puszilták, simogatták egymást, majd álomra hajtották fejüket. És, mivel saját Álommanójuk személyesen is velük volt, édeseket, szépeket és csodálatosakat álmodtak. 

Így telt minden napjuk. Reggel a móka, kacagás, és csupa kedvesség. Este pedig a mézédes álmok világa. De elérkezett az a nap, mikor a manócska látta, teljesítette feladatát. Így akkor reggel, a habos kakaó mellett búcsút vett a családtól. De nem volt sok ideje. Épp csak, hogy kimondta az istenhozzádot, már köddé is vált. A kis ház lakói csak álltak megkövülten. Nem is igazán értették, hogy mi történt. Ennyi volt hát a móka, a kacagás? Nincs többé jóság, kedvesség, sem pedig teljesség? Borzasztóan elszomorodtak hát. 

Teltek a hetek, és a házból kiveszett az élet. Nem volt már harmónia, és hiányzott a kis manó kedvessége. Az álmok sem voltak már mézédesek. Pedig Álommanó továbbra is őrizte volna álmaikat. De képtelen volt azokba belépni. A szomorúság miatt nem volt képes az álmaikhoz férni. Tudta, ezt nem hagyhatja annyiban. Így hát útnak indult. Egy újabb látogatásra. De most csak egy egészen rövidre. 

Bekopogott az ajtón, de azt senki nem nyitotta ki. Lenyomta hát a kilincset és óvatosan a nappaliba sétált. Ott ültek mind a négyen. Végtelenül bánatosak voltak, de mikor észrevették őt, arcuk egyből felderült. Álommanó így vigasztalta őket. 

Házatokba fogadtatok, 

Szeretetet is adtatok.

Szüleimmé letettek ,

Testvérként szeretettek. 

Álmotokba engedjetek, 

Így maradok itt veletek! 

Búnak helyet ne adjatok, 

Szívetekbe fogadjatok" 

Bár nem láttok majd, de itt leszek 

Örökre helyem lesz köztetek.

Látta rajtuk, hogy értik már. Ekkor visszajött a csillogás a szemükbe. És jókedv költözött a szívükbe. Álommanó hatalmas megkönnyebbüléssel intett nekik búcsút. 

Aznap este mindannyian mézédes álmokban jártak az ő szeretett kis manójukkal...