Egyszer egy kisfiú valahogy a csillagok közé tévedt. Ő sem értette, hogyan is történhetett. Nemrég még anyácskája hangját hallgatta, majd álomba szenderült. Aztán itt találta magát. Ebben a nagy sötétségben. Fenn a csillagok között. Ment, mendegélt, mire elért a Holdig. Az huncutan nevetett rá, és megszólította. 

-Mi járatban vagy itt te Gyermek? 

- Kedves Hold, kérlek segíts nekem!-kérlelte a fiú. -Magam sem értem, hogy kerülök ide. És nem találom a hazavezető utat. 

-Sajnos ebben nem lehetek a segítségedre,-válaszolta a Hold-de, ha megteszed, hogy kifényesítesz engem, éjszakára szállást adok. Reggel aztán, dolgom végeztél, helyemet a Napnak adom. Beszélj vele, talán ő többet tud majd nálam! 

A fiú némileg csalódott volt, hogy a Hold nem tud neki segíteni. De álmos volt, így örült a szállás lehetőségének. És persze abban is bizakodott, hogy a Nap majd útbaigazítja őt. És visszatalálhat majd szeretett családjához. Így hát eleget tett a kérésnek, és nekilátott a fényezéshez. Nagy gonddal és szorgalmasan pucolta a Holdat, mely talán még soha nem világított ilyen fényesen az éjszakai égbolton. Cserébe a Hold, ígéretéhez híven, egy helyes kis bárányfelhőn helyet készített a gyermek számára. Ő pedig álomra hajtotta a fejét. És titkon reménykedett:egy álom hozta őt ide, és talán az is repíti majd vissza aggódó szüleihez és testvéreihez. És akkor talán a Nap segítségére sem lesz szüksége. 

De reggel arra ébredt, hogy hatalmas fényesség veszi őt körbe. Azon a felhőcskén, melyen este elszenderült. És ott állt vele szemben a Nap. Mielőtt a fiú megszólíthatta volna, az rákezdett mondanivalójára. 

- Drága Gyermek, a Hold mindent elmesélt rólad! De sajnos én sem tudom neked megmutatni a hazavezető utat. 

A gyermek szemében könnyek gyűltek. Feladta a reményt, hogy valaha is hazajuthat. Hogy láthatja kedves szülei , és testvérei arcát. De mielőtt a bánat teljesen megülhette volna szívét, a Nap folytatta mondanivalóját. 

-Viszont, ha segítesz nekem, megmutatom neked az Esthajnalcsillaghoz vezető utat. Ő minden titkok tudója. Hidd el, ő segítségedre lesz! 

-Rendben- szipogta kissé megkönnyebbülten a gyermek. -Mit kell tennem? 

-Tudod, nagyon fárasztó minden nap a sugaraimat szórni-kezdte a Nap.- Kérlek, vedd el, és szórd helyettem őket a földre.

A kisfiú átvette a Nap sugarait, és szórta őket a földre mohón, de mégis odaadással. A dolga végeztével ismét megjelent a Hold. Ekkor a Nap így szólt a fiúhoz.  

-Munkádat szorgalommal végezted, így betartom, amit ígértem. Megmutatom neked merre találod az Esthajnalcsillagot. Este majd én kísérlek, reggel pedig... 

-Én leszek útitársad-folytatta a Hold. 

Így a gyermek elindult a Nappal, majd folytatta útját a Holddal. A reggel megbújó, este pedig fényesen világító csillagok között meneteltek, megállíthatatlanul, és rendíthetetlenül. Éjt nappallá téve, hosszú napokon keresztül. Végül elértek hozzá. A legfényesebben világító csillagig. Az Esthajnalcsillag méltósággal ült trónján, de mikor észrevette a fiút, gyermeki öröm lett rajta úrrá. 

-Végre itt vagy! Ha tudnád milyen régóta vártunk Rád. 

-Vártatok?-értetlenkedett a fiú. 

-Persze. Én és a többi csillag-magyarázta türelemmel az Esthajnalcsillag. -Mi akartuk, hogy idegyere-folytatta izgatottan.- Szükségünk van Rád. Hogy az éjszakai égbolt még fényesebb lehessen. A te tiszta lelked által. 

-De a szüleim, és testvéreim-rimánkodott a gyermek-nem hagyhatom el őket. 

-Velük leszel, örökre. Mindig az ablakukon világítasz majd be-mondta szelíden az Esthajnalcsillag. -És hidd el, ők majd tudni fogják, hogy hol keressenek! 

Aznap éjjel a gyermek szülei és testvérei az ablakukon fényesen bevilágító csillagnak integettek. És ő csókot küldött nekik. Fentről. A csillagok útvesztőjéből...