Éppen hogy elaludt, már ébresztették is fel. A sötétség csak lassan oszlott, de így is kivehető volt, kik azok, akik a kis lámpásokkal világítják meg arcát. Voltak ott plüssök, kisautók, vonatok, de még babák is. Mindenféle gyerekjáték képviseltette magát ebben a titokzatos küldöttségben. Mikor szeme hozzászokott a lámpások adta félhomályhoz, a küldöttség vezetőjéhez, kedvenc Szuperhőséhez fordult. 

-Mit kerestek itt? És mit akartok tőlem?-kérdezte álmélkodva a kisfiú. 

-Azért jöttünk, hogy magunkkal vigyünk a Játékok országába-válaszolta a Szuperhős. -Országunkat ugyanis a feledés veszélye fenyegeti. 

A kisfiú nem egészen értette, hogy miről beszél neki. Ahogy azt sem, hogy miért volt szükség ehhez egy egész küldöttségre. De szó, ami szó, tetszett neki a dolog. Játékok, ameddig a szem ellát. És mind miatta jöttek. Hát lehet ennél csodálatosabb dolog, miről kisgyermek álmodhat? Így hát vonakodás nélkül igent mondott. Megfogta kedvenc szuperhőse kezét, és a küldöttség kíséretében elindultak a Játékok országába.   

Hosszú volt az út, így rettenetesen kimerült és éhes is volt, mire elértek céljukig. Így aztán a kisfiút Játékország hatalmas kristálypalotájában minden jóval megrakott asztal fogadta. Az aranyszobában pedig pihe-puha ágyat vetettek számára. Miután jóllakott kedvenc ételeivel, nyugovóra tért. Álma édes volt, és igazán pihentető. Reggel aztán a nap első sugarai ébresztették. Kidörzsölte az álmot a szeméből, megmosakodott, majd felöltözött. Éppen, amikor nekiindult volna, hogy újdonsült barátait megkeresse, a jól ismert küldöttség kopogtatott be az ajtón. Beinvitálta őket az aranyszobába, és az aranyos ágyikón, és székeken kínált nekik helyett. 

-Most, hogy kipihented magad, azt hiszem, hozzá is kezdhetünk a munkához.- mondta a Szuperhős. 

-Miféle munkához?- kérdezte csodálkozva a gyermek. Még mindig nem értette. 

-Bocsásd meg barátom nyugtalanságát!-kezdte el egy Mackó-De valóban sürget az időnk. 

-A helyzet egyre rosszabb.-vette át a szót egy Kisautó-A gyermekek már nem játszanak velünk. 

-Csak a számítógép, és a televízió a fontos-folytatta egy Vonat. 

-Ezért van szükség a te segítségedre-zárta egy Baba a beszédet. 

-Mit kell tennem?-kérdezte a kisfiú, és máris elszántság csengett a hangjában. 

-Fonalat adok neked. A sajátomból. És te ezeket helyezed a gyermekek szívére. -válaszolta a Szuperhős. 

-És egy fonaltól fognak megváltozni?!-hitetlenkedett a gyermek. 

-A fonallal a te szupererődet kötöd a lelkükre.

-Az enyémet? De hát nekem nincs is szupererőm.

-De igenis van-válaszolta mosolyogva a Szuperhős. -Mégpedig a legnagyobb a világon. A szeretet.  Ott van például a játék szeretete. És persze a csodák iránti szeretet is. És mindenféle más szeretet. 

A gyermek beleegyezően bólintott. Útnak indult hát az ő Szuperhősével. Házról házra. Városról városra. Országról országra. És boldog megelégedéssel látta, hogy sok gyermek a fonalat szülei lelkére is ráhelyezi. De egyben szomorúság is lett úrrá a szívén. Hiányzott neki szeretett családja. 

-Tudom, mi nyomja a lelked.-mondta neki a Szuperhős. -Gyere! 

Azzal kézenfogta és egy hirtelen villanással ott teremtek. Abban a házban. A kisfiú minden családtagja szívére  szeretetfonalat helyezett. 

-Hidd el, így együtt lesztek újra! És már örökre. Mert a te szupererőd kíséri el őket egész életükben. 

Még egy utolsó búcsúcsókot lehet családja felé, aztán csendben elsuhant pajtásával Játékország irányába.