Csodaszép helyen járt. Nehéz szavakba önteni, és elmesélni bárkinek, hogy mi az, amit ott látott. És mi az, amit ott érzett. De megkért rá. Így hát megpróbálom. 

Gyönyörű, színpompás virágok voltak ott, azon a réten. Egyik illatosabb, mint a másik. Mézédesek. Tavaszillatúak. Az ember szíve egészen felderült, ha magába szívta azokat a különleges illatokat. És hát a színek! Csakúgy ragyogott minden virág, amerre a szem ellátott. És a fű zöldellt. Friss volt. És harmatos. A fáknak hatalmas, terebélyes lombkoronája volt. Az ég pedig vakítóan kék. És a nap is szikrázóan sütött. Olykor egy-egy bárányfelhő kúszott át lomhán és álmosan az égen. De viharnak ezen a varázslatos helyen nyoma sem volt. Ha esőfelhők takarták is a napot, egy-két óránál tovább nem ontották magukból az enyhet adó csapadékot. Éppen csak annyi időre volt szükség, ami ismét életet hozott ebbe a káprázatos helybe. 

A fiú sokáig csak állt ott, és jobbra balra tekintgetett. Csodálkozott. Álmélkodott. Nem tudta, hogy hol jár. És a valóság-e, az amit lát.  De mikor már szeme megszokta a színek ragyogását, és orra hozzászokott a bódító illathoz, önfeledten játszani kezdett. De nem ám egymagában! Ugyanis ezen a gyönyörű, zöldellő réten megannyi pillangó repkedett. A szivárvány minden színét magukra öltötték. Varázslatos formák és alakzatok borították őket. És ahogy pillekönnyű szárnyaikat rebegtették, ezüst színű por hullt minden felé a réten. Ezek a gyönyörű és varázslatos kis lények huncut  bújócskát játszottak vele. Körbe-körbe repkedtek, a fák enyhet adó lombkoronájában és az éppen nyílni készülő virágok belsejében kerestek rejteket. De a kisfiú okos volt. Mindig megtalálta őket. A pillangók pedig jutalmul az ezüstös varázsport hintették apró kobakjára. Így együtt repülhettek. Gondtalanul. Szabadon. A szelek szárnyán. 

Így telt minden nap. Kacagással, jókedvvel, mókával, és varázslattal. Ám a pillangók felfigyeltek a gyermek egyre növekvő bánatára. Hiába igyekeztek őt játékra bírni. Hiába simították arcát kedvesen pilleszárnyaik. A kisfiú másra vágyott. Szülei gyengéd kezeire. Testvére mókás kedvére. Nem vonzotta már őt a hely varázslatossága. Ő már csak a családjára vágyott. Hej, búsak lettek ám a pillangók is! Kis pajtásukat elengedni nem szerették volna, szükségük volt ráj. Kedvességére. Jókedvére. Csodamosolyára. Törni kezdték hát a fejüket, hogyan és miként segíthetnének kis barátjuknak. 

Egyik délután egy kis enyhet adó eső hullott a réten. Éppen csak egy órácskát tartott, és a nap újra szórhatta sugarait. Az égen káprázatos szivárvány jelent meg. A pillangóknak több se kellett. Felültették a tetejére a fiút. A szivárvány két sarkát megfogták, és így repültek fenn, a magas égen. Hegyeken-völgyeken keresztül. Csörgedező patakokat, kéklő folyókat szeltek át. Mígnem elértek addig a házig. A gyermek szülei és testvére éppen az ablaknál álltak, és a hirtelen felbukkanó szivárványt csodálták, amikor észrevették. Boldogan mosolygott, hogy ismét látja őket. Nagy testvére arcát  huncutan megpaskolta, és puszit nyomott fejére. Édesapját szorosan ölelte,majd megcsókolta arcát. Édesanyjának pedig különleges ajándékot adott. Kis szíve felét. Amiért anyácskája a sajátját adta cserébe. Így együtt lehetnek örökre. Majd visszaült a szivárvány hátára, és a pillangók tették a dolgukat. Vissza indultak. Az örök álmok felé. 

Hogy elhiszitek-e, csak rajtatok áll. Nekem ő mondta. Így hát biztos vagyok benne. Minden egyes szava maga az igazság.