A két kislány egymás kezét fogva ült az ablaknál. Csinos ruhában. Izgatottan. És egy kissé feszengve. Az egész szobát sütemény és fenyőillat lengte be. Ugyanis Szenteste volt. És ők vendéget vártak. De nem érkezett. Hiába lesték őt várakozva, kis kezüket szorosan az ablakhoz tapasztva. Nem érkezett senki. Nélküle ültek le az asztalhoz vacsorázni. Hiába szerették volna együtt kibontani az ajándékot. Ő nem jelent meg. Pedig annyira kérték. És annyira várták. A kislányok igen elszomorodtak hát. Bánatosan hajtották fejüket álomra. Majd édesanyjuk és édesapjuk is nyugovóra tért. Csalódottsággal a szívükben. Hiszen ők is várták. Annyira szerették volna látni. Újra érezni illatát. Mint akkor. Azon a Szentestén. És örültek volna, ha a lányok is láthatják. Mert ők nem ismerhették. Csak egyszer találkoztak vele. Egy-egy apró pillanatra. Mikor útnak indította őket ebbe a családba. 

Éjfélt ütött az óra. Karácsony első napja elérkezett. És akkor, az éjszaka csendjét hatalmas süvítő hangok zavarták meg. Erős szél zaja. És ez a szél magával hozott valakit. Egy különös vendéget. Azt a várva várt vendéget. Halkan kinyitotta az ajtót. Először a lányokat kereste. Megállt az idősebbik ágya felett. Nézte őt teljes megelégedéssel. Jó munkát végzett. Kedves, szép, és aranyos lánykát küldött nekik. Éppen ebbe a családba illőt. Betakargatta, és homlokára csókot nyomott. Majd a fiatalabbik lányka következett. Látszott rajta még álmában is, mennyire csalódott. Vigasztalóan simított végig finom kis haján, majd csókot lehelt puha arcára. Ezután a szülők következtek. Először az édesapa vállát kereste. Azt az ismerős érzést. Odahajtotta a fejét, és szeméből könnyek peregtek. Elfogadta már, hogy el kellett tőlük válnia, mégis valami megmagyarázhatatlan szomorúság ragadta magával. De éppen csak egy pillanatra. Igazából ugyanis sosem választja el őket semmi, és ezt ő is nagyon jól tudta. Talán csak az az ismerős érzés hiányzott. De lám, most azt is megkapta. Meghatódottan keresni kezdte az édesanyát is. Erős kézzel, mégis határtalan gyengédséggel ölelte. Odabújt hozzá. Suttogott neki. Édeseket. Szépeket. Szeretettel telieket. Majd felkelt, kinyitotta a szobában az ablakot, és az erős szél szárnyán, ahogy jött, úgy távozott. Egy pillanat alatt. És akkor megszűnt a zúgás. Csend lett. 

Reggel mind a négyen az asztalhoz mentek. A reggelihez készülődtek. De senki nem áll fel, hogy tányérokat hozzon. Vagy, hogy a reggelit elkészítse. Csak ültek ott, valami furcsa titkolózással a szívükben. Tekintgettek jobbra-balra, és érezték, mindannyian mondani szeretnének valamit. Összemosolyogtak. És mindenki felmutatott valamit. Valamit, ami az éjszaka leple alatt került a szobájukba. A bizonyítékot. Hogy nem vártak hiába. Hogy mégis eljött. Hogy ugyan nem látták, de érezték. Mindannyian. Keze érintését. Ölelését. Csókjait. Kis fejének simulását. Angyali tollpihe volt mindegyikőjüknél. Gyönyörű, káprázatos, tiszta fehér színű. És egy hirtelen ötlettől vezérelve édesanyjuk megfogta a lánykák kezét, és az ablakhoz mentek. Édesapjuk követte őket. Kitárták az ablakot, és a kis pihékkel mosolyogva integettek. 

Ő pedig visszaintegetett. És visszamosolygott. Onnan. A felhők fölül. Egy következő karácsonyi látogatás ígéretével...