Enyhe fények világították meg útját, mégis kicsit félelmetesnek tetszett a sötétség. De ő bátor volt. Nagyon is. Mindvégig a fényes pontokat kereste. Követte azokat. Kis szívében érezte, hogy ezáltal majd megtalálja a kivezető utat. Ahogy egyre haladt előre, szívében is úgy kezdett oszlani a félelem. Inkább a kíváncsiság lett rajta úrrá. Vajon mi az, ami várni fogja őt? Olyan lesz, mint ahonnan elindult? Vagy sokkal szebb? Lesznek ott mások is? Világosság lesz? Szép lesz majd? Lesz ott ragyogás? Na és szeretet? Ezer és ezer kérdés fogalmazódott meg benne. Mint a villám cikáztak át fejében a gondolatok, és talán ettől még a nyugtalanság is befészkelte magát a szívébe. Miközben igyekezte rendezni gondolatait, egyszer csak észre vette, hogy nyoma sincs már a sötétségnek. Teljes nappali fényességben folytatta útját. A napsugarak simogatták arcát. Jól esett. És nyugalmat is hozott. Majd a látvány, ami a szeme elé tárult minden képzeletét felülmúlta. Megállásra késztette. 

Csak nézte hatalmas csodálattal a tájat. Virágok. Színpompásak. Bimbózóak. Nyiladozók. Amerre a szem ellátott, mindenfelé. Száz meg száz madár repült az égen. Csodaszépek voltak. És nagyon különlegesek. Festeni sem lehetett volna szebbet. A fák barátságosan integettek a lágyan simogató szélben. Kis nyulak, őzek, mókusok, és mindenféle kedves mezei, és erdei állatok vették körbe. A méhek szorgosan szálltak virágról virágra. A pillangók öröm táncot jártak körülötte. Mintha minden az ő érkezésének tiszteletére lett volna ennyire csodálatos. De igazából mindig ilyen volt. Az év minden napján ennyire különleges. És hihetetlenül varázslatos. A kislány sírt. A meghatódottságtól. A gyönyörűségtől. Sem kétely, sem félelem, sem nyugtalanság nem maradt már benne. Békét érzett a szívében. Leült a friss harmatos fűbe. Magába szívta az illatokat. A mézédes virág illatot. A friss fű illatát. A természetét. Az örök tavaszét. Olyan boldogság járta át a szívét, amit ember nehezen érthet meg. Valami egészen más. Egészen földöntúli. 

Mikor már nem csak az orra, a lelke is megtelt az illatokkal, hanyatt dőlt a fűben. Az hiába volt nedves, egyáltalán nem volt hideg. Inkább olyan volt, mintha egy puha, de nem túl meleg paplannal takarták volna. Nézte az égen lomhán kúszó felhőket. Olyan kényelmesek voltak! És annyira nyugodtak is! Ám a felhők helyett egyszer csak egy arcot látott meg. És egy alak árnyát. Fölé magasodott. De ahelyett, hogy ijedtséget érzett volna, hiszen olyan váratlan volt az egész, nagyon megörült. Nem kell tovább mennie. Hiszen itt van. Elé jött. Hát tudta, hogy érkezni fog! Gyorsan felállt, és szeretetteljesen ölelte a gyönyörű, női alakot. Ő pedig viszont ölelte. Óvóan. Gyengéden. Ezután együtt dőltek vissza a fűbe. Fogták egymás kezét. A kislány a nőhöz simult. Puha kis hajával megsimította a vállát, majd kis fejét a csodálatosan szép asszony mellkasán pihentette. Nézték a lomhán úszó felhőket. Simíttatták arcukat a széllel és napfénnyel. Majd magukba szívták a tavasz bódító illatát. 

Ők. Ketten. A kislány. És a nagymamája...