Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy csodaszép hercegnő. Egy apró, ám annál fényesebb palotában lakott, egy erdő közepén. Szolgái parányi kis tündérek voltak.  Varázspálcájukkal pedig mindent megteremtettek, amit szeme, szája megkívánt. De a hercegnőnek nem voltak nagy kérései. Csak mókára vágyott. Egy kis játékra. Velük. Így hát fogócskáztak. Bújócskáztak. Vagy éppen az erdő mentén csordogáló, hűs patakban úszkáltak. Ha a játékot elunta, akkor meg őzeket etetett. Mókusokat simogatott. Kis rókákat altatott. Ugyan uralkodott tündérei, és állatkái felett, de szívében mégis gyermek volt. 

Egy alkalommal, amikor éppen bújócskát játszott szeretett kis varázs-pajtásaival, mindannyian valami zajra lettek figyelmesek. Rémület fogta el őket, hiszen erre még ember soha sem tévedt. Az erdő halandó számára sötét volt, és végeláthatatlan. Mindenkit, aki arra járt, hideglelés járt át, és messze elkerülte azt a helyet. Egy varázslat volt ez. A tündéreké. Hogy emberfia ne háborgathassa őket. De most mégis valaki itt ólálkodott. A félelem és a rettegés illatát hozva magával. A tündérek, és az állatok pedig ahányan voltak, mind szétszéledtek. A hercegnő viszont mozdulatlan volt. A félelem átjárta minden porcikáját, és egyre közelebb érezte magához azt az embert. Egyedül maradt. Teljesen egyedül. És akkor egy hatalmas fa árnyékából kilépett. Szemei gonoszul villogtak. Egy herceg volt. Egy igen gonosz herceg. Koronája nem színarany, hanem fekete szén. Szíve közepén pedig sötétség ült. Kaján vigyorral megfogta a megrettent hercegnő remegő kezét, és a palota tornyába zárta. A hercegnő csak sírt, zokogott. Tudta, senki nem hallja őt, de nem tudta, mi mást tehetne. Hiszen minden elveszett. Rab marad ő már mindörökre. 

Egyik magányos, és bús estéjén a torony egyetlen, szűk kis ablakán valaki kopogtatott. A hercegnő riadtan kapta oda a fejét. Egy kis manócska volt az. Nem tudta, hogyan tévedhetett ide. Mindenesetre igen megörült a társaságnak. Kitárta az ablakot. A manó egy szökkenéssel leugrott a párkányról, egyenesen a hercegnő ölébe. Kényelembe helyezte magát, és kedélyesen csacsogni a kezdett. A hercegnő igen hamar megfeledkezett bánatáról. Kedélyes társalgásba kezdett hát a pöttöm kis lénnyel. Hajnalhasadáskor a gonosz herceg tört be a szobába. A hercegnő a manóját gyorsan a szoknyája zsebébe rejtette. A herceg kenyeret és vizet tett elé, és amilyen durván jött, olyan mogorván távozott. A hercegnő pedig a manónak adott minden egyes falat kenyeret, és minden korty vizet. 

Teltek a hetek. A hercegnő szomorúságát, rabsága ellenére, jókedv váltotta fel. Nem számított, hogy nem szabad. Vele volt a manó. Úgy érezte, mindene megvan. Mellette igazán boldognak érezte magát. Egyik este viszont valami félelmetes történt. Olyan vígan voltak, ők ketten, hogy megfeledkeztek róla, a herceg hamarosan  érkezik. A megszokott időpontban. Mint minden reggel, és este. A manónak éppen annyi ideje maradt, hogy gyorsan az ágy alá iszkoljon. Azonban a herceg, talán gonosz szíve sugallatára, megérezte, valaki bejutott a palotába. De mielőtt megérzésére bizonyítékot találhatott volna, a hercegnő hatalmasat taszított rajta. Ekkor kezéből varázsaltos szikrák szóródtak, melyek a gonosz herceget  megégették, és menekülésre késztették. A hercegnő elégedetten nézett a menekülő herceg után. Kisegítette manócskáját az ágy alól, és együtt mentek a palota elé. Ki, a szabad levegőre. Ekkor, mintegy varázsütésre, megérezve a változás szelét, a tündérek, és az állatok mind, mind özönlöttek vissza hercegnőjükhöz. A manó elégedetten nézett rajtuk végig, és így szólt. 

-Kedves Hercegnő! Dolgom itt véget ért. Tovább kell mennem. Az volt a feladatom, hogy segítsek országod megmentésében. Hogy bátorrá válj. Hogy felnőtt legyél. Igazi, védelmező uralkodója népednek. Ez megtörtént, így hát búcsúznom kell. 

-Ne menj, kedves Manócskám! Nem vagyok én bátor. Csak téged védtelek. Hiszen úgy megszerettelek. -mondta a hercegnő, könnyeivel küszködve. 

- A szeretetedből fakad a legnagyobb bátorság. Varázserődet is ez adta hát. Hordozd ezt a szeretetet a szívedben! Ez megóv majd téged mindörökre.

-Látlak még valaha? -kérdezte a hercegnő szipogva. 

-Találkozunk még. A szavamat adom rá-kacsintott a manócska, majd puszit nyomott a hercegnő arcára. 

A hercegnő, immár szeretett pajtásai körében, könnyes szemmel, de a viszontlátás reményében intett búcsút neki. A manó pedig felkerekedett. Hogy találjon még manókat. És egy herceget. Hogy elhozhassa majd őket szeretett hercegnőjének. 

Biztosan így lesz. Mert megígérte...