Szorosan fogta az apró kislány kezét. Mégis az érintése, és egész lénye tele volt gyengédséggel. Szerette ezt a kislányt. Nagyon szerette. És rettenetes érzése támadt, ha arra gondolt, esetleg nem jut majd ki a labirintusból. Ha nem találja a kivezető utat. Vagy egy jól elrejtett csapdába esik bele. És itt kell maradnia. Mindörökre. És habár ő maga tudta, hogy a kislány  jósága érdemessé teszi majd arra, hogy az angyalok eljöjjenek érte, ahogy vele is tették, ezt sem akarta. Semmiképpen sem. Ugyan szeretett az angyalokkal lenni, hiszen gyönyörű helyen éltek. És mindig örültek. Sosem történtek velük rossz dolgok. Mégis, amikor este a csillagokat fényesítették, hogy minden olyan helyre világosság jusson, ahol arra nagy szüksége van a szíveknek, szomorúság költözött a lelkébe. Éppen csak kis ideig tartott. De ott volt. A hiány. És nem tudta kitörölni. És tudta, ott, abban a házban, ahova minden éjjel irányította megfényesített csillagának sugarát, szintén úgy hajtják álomra a fejüket, hogy rá gondolnak. Szeretettel. De olykor szomorúsággal is. 

Így hát eldöntötte, a kislány nem maradhat itt. Ki kell jutnia a labirintusból. Neki nem sikerült. Mert egyedül volt akkor. De már ismeri ezt az útvesztőt. És a trükköket. Amivel maradásra próbálják bírni. Így hát nagy elszántsággal és bátorsággal vezette a kislányt a végtelennek tűnő, kanyargós utakon. Néha zsák utcába értek. Eléjük tornyosult egy hatalmas kőfal. Vagy éppen egy megmászhatatlan sövény. De nem adta fel. Vezette a kicsi lányt, aki felnézett rá. És bízott benne. Piciny szemében hála, és mérhetetlen szeretet tükröződött. Éppen ezért a fiú nem szerette volna, hogy lássa rajta, valójában mennyire fél. Hiszen minél több akadállyal szembesültek az útjuk során, annál jobban az az érzése támadt, talán mégsem tudja igazán merre is kell menni. Hiába járta meg egyszer ezt az utat. Rá kellett jönnie, ez nem az ő útja. Ez a kislányé. És ez egészen más, mint az övé. De nem szólt semmit. És szívéből is kihessegette a kétely fekete, károgó varjait. Csak ment előre töretlen hittel. Ha kellett visszafordult. Ha kellett, utat próbált törni. De elhatározta, hogy semmiképpen nem adja fel. A hálás szemű kislányért. Az otthoniakért. És igen... magért sem. 

Hosszas keresés, és bolyongás után végre fényt láttak. A kislány annyira megörült, hogy előre szaladt. A fiú éppen utána akart szólni, hogy ne tegye, amikor éles sikításra lett figyelmes. Szaladt, ahogy csak a lába bírta. A látványtól ami a szeme elé tárult, teljesen megdermedt. Azt gondolta vége. Minden elveszett. Ő se nem hatalmas, se nem  erős. Nem tud már segíteni. Szemében a csalódottság és a harag könnyei gyűltek. Csak nézte, ahogy a kislányt erős indák szorítják a kijáratot elbarikádozó sövényhez. És ekkor a fiú lelkében megmoccant valami. Talán dac volt. Vagy az is lehet, hogy szeretet. A lényeg, hogy egy szempillantás alatt a sövénynél termet, és puszta kézzel tépte el az erős indákat. Majd elkapta a kislány kezét, és egy szelíd, de határozott hajítással a kapun kívülre dobta. Egy kósza gondolattól vezérelve ő is megpróbált a kapun átmenni, de természetesen ez nem volt lehetséges. Ezt ő is tudta. De hát ugye a hiány... azért az időről időre felbukkant. 

A kislány annyira megkönnyebbült. És kimondhatatlanul hálás is volt. Utoljára kis kezét a fiú tenyeréhez érintette. Melegség járta át mindkettejük szívét. Csókot küldtek egymásnak. Majd elindultak. 

A fiú vissza, az angyalokhoz. A kislány az otthoniakhoz. Hogy hazavigye amit a fiútól kapott. És amit a többieknek küldött.

A szeretetét...