Nézte a három gyermekét, ahogy egymással játszanak, és szívét melegség töltötte el. Szép család voltak. Anya. Apa. És a három gyermekük. Vagyis négy. De a negyedik messze járt. Valahol, túl a napfényes égbolton. A felhők között. A csillagok rejtekében. De szíve őt sem feledte. Tudta, hogy nem jöhet. De vágyott rá. Nem, nem arra, hogy  egyszer majd újra megjelenik. Csak egy érzésre. Hogy még egyszer magához ölelhesse. Csak egyetlen, apró pillanatra. De ezek a gondolatok, ahogy jöttek, úgy távoztak, mikor gyermekei csillogó szemébe nézett. Az a ragyogás mindig visszahozta őt a merengésből. Gondolatai visszataláltak. Hazataláltak. Onnan... A napfényes égbolton túlról. A Felhők közül. A csillagok rejtekéből. 

Ahogy visszatért lelkében is önfeledt gyermekei és szerető férje körébe, apró zajra lett figyelmes. Először halk volt, majd egy erőteljes koppanás. És elindult, hogy ajtót nyisson. Szeme-szája elállt a csodálkozástól. Attól, amit látott. Vagyis, akit látott. Ott állt. Gyönyörű kék szeme csillogón nevetett rá. Ő pedig ölelte. Csókolta. Szorította. Nem engedte. Érezni akarta hajának illatát. Bőrének selymét. Testének melegét. Csak zokogott, és zokogott. Könnyivel áztatta. Őt. Az elsőszülöttet. A negyedik gyermekét. Majd mikor minden érzékszervével felfogta ki is áll előtte, bevezette a házba. Apa hitetlenkedve állt egy darabig. De éppen csak pár másodpercig. Majd ölelő karjaiba vette ő is a gyermeket. Erős kezével biztonságot adóan, mégis gyengéden szorította magához. Majd testvérei következtek. Cinkos mosollyal az arcukon üdvözölték. Hiába költözött ő már akkor messzire, mielőtt testvérei megérkeztek volna. Ismerték egymást. Régről. Hiszen testvérei onnan érkeztek, ahova neki menni kellett. Ő küldte ide őket. Mind a hárman szeretettel ölelték. És végtelen hálával. Annyi mindent szerettek volna neki mind mondani. De szavak helyett a pillantásukkal beszéltek. Mozdulataikkal. Érzéseikkel. Így is mindannyian értették egymást. Kezük helyett a lelkükkel simogatták a másikat. Szavak helyett pedig a szívükkel beszéltek. Este mindannyian együtt tértek nyugovóra. Kezeiket összekulcsolva. 

Ekkor felébredt. Amikor kinyitotta szemét, még látta maga előtt a ragyogó, kék szemeket. Majd ez a kép is elhalványult. Nem maradt más, csak az ablakon beszűrődő, még csak pislákoló fényesség. Gyermekeit és férjét kereste. És annak az álomnak a szépségét. Megtalálta őket. Már reggelihez készülődtek. Ők, négyen. Apa, és a három gyermek. Anya is csatlakozott, lelkében a torkát szorító érzésekkel. Mikor leült közéjük, látni vélte saját érzéseit a többiek szemében. Lehetséges, hogy nem is álom volt, hát? Ekkor mindannyian egyszerre álltak fel. Mintha a szeretet vezényszava harsogott volna lelkükben, körbe álltak, és szorosan ölelték egymást. És ugyan szemükkel nem, de lelkükkel mindannyian látták. A kéken fénylő szempárt. Ott. A kör közepén. Őt. Aki a napfényes égbolton túl járt. A felhők között. A csillagok rejtekében. De este mégis visszajött. És visszaköltözött. A szívükbe. Örökre. Ő. Az elsőszülött.  A negyedik testvér...