Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy gyönyörű, fiatal és jóságos királylány. Messze földön élt, túl az Óperencián. Édesanyjával, és szeretett kisfiával. Napjaik békében és harmóniában teltek. Együtt töltötték minden pillanatukat. Elválaszthatatlanok voltak. Együtt szaladgáltak a palota virágos kertjében. Bújócskáztak hatalmas, tekintélyt parancsoló fák árnyékában. Napsütéses időben együtt lubickoltak a patakban. Este pedig közösen tértek nyugovóra kényelmes ágyuk pihe-puha párnái közé. Nyugalmukat senki nem zavarta. És napról napra egyre boldogabbak voltak. 

Történt egyszer, hogy egy királyfi tévedt a palota közelébe, a patak partjára. A királylány éppen ablakában nézte és hallgatta a daloló madarakat, amikor őt megpillantotta. Jókedvűen integetett neki. A királyfi pedig mosolyogva viszonozta a kedvességét.  Éppen az út porát készült lemosni a patak hűsítő vízében, amikor megbotlott egy kiálló kőben, és egyenesen a patakba esett. A királylány olyan gyorsan rohant, ahogy csak a lába bírta. Le a palota aranyozott lépcsőin. Át a virágos kerten. Egyenesen a patak partjára. Gondolkodás nélkül ugrott a királyfi után, hogy életét megmentse. De jaj, fondorlatos volt ez a királyfi! Gonosz csel volt csupán a vízbeesése. Ahogy kijutottak a partra, megragadta a királylány kezét, lovára tette, és elvágatott vele. Haza. A saját birodalmába. Édesanyja hiába kereste jóságos leányát. Kisfia hiába nézett könnyes szemmel ki az ablakon. A jóságos királylánynak nyoma sem volt. Messze járt már. A Sötétség Birodalmában. 

Az az ország csupa komorság volt. Fénytelen. Sötét. A palotában rémisztő csend uralkodott. És rettenetes hidegség. A gonosz királyfi egy magas torony szűk szobájába záratta a királylányt. Szolgáinak megparancsolta, hogy semmilyen körülmények között nem engedhetik el a leányt. Így hát hasztalan volt minden könyörgés. Minden elhullajtott könnycsepp. Minden keserves jajszó. A jóságos királylány örök rabságra volt ítélve. 

Éjjel, mikor a szoba padlóján kuporogva csendes segélykiáltásokat mormolt maga elé, a szűk toronyablakban hatalmas fényesség támadt. Egy gyönyörű, női alak jelent meg, hatalmas tündérszárnyakkal. Megfogta a királylány kezét, suhintott egyet varázspálcájával, és huss, már az éjszakai égbolton repültek. Együtt. De a gonosz királyfi meglátta őket ablakából, és rettenetes haragra gerjedt. Tűzokádó sárkányát felnyergeltette, és a nyomukba eredt. Egész éjszaka üldözte őket hegyen-völgyön keresztül. Árkon-bokron át. Mikor már keze megérintette a királylány vállát, hirtelen egy fényes gömb jelent meg az égen, és elnyelte a tündérasszonyt, és a leányt is. A gonosz királyfi mérhetetlen haraggal a szívében, kénytelen volt visszafordulni. Ezt a csatát már elvesztette. 

Mikor már biztonságos helyen, a Tündérek földjén voltak, az asszony így szólt a leányhoz. 

- Drága Leány! Most már biztonságban vagy. Itt. A tündérek földjén. Ez az új otthonod. 

-De a Kisfiam, és az Édesanyám. Velük mi lesz? Haza szeretnék menni. Hozzájuk. Nekem ott az otthonom. -mondta könnyes szemmel a jóságos királylány. 

-Az az ember, aki egyszer a Sötétség Birodalmába lépett, többé nem térhet vissza otthonába. -mondta együtt érzően a tündérasszony. De-folytatta- szárnyakat kapsz, és varázspálcát. Suttogd el üzeneted szeretteidnek, és suhints a pálcáddal. Így majd a könnyű, esti szél szárnyán eljut hozzájuk az üzeneted. Ma. És minden egyes nap. Örökre. 

A jóságos királylány könnyekkel a szemében, de mosollyal az arcán suttogta pálcájának az üzenet. 

Akkor éjjel, a pihe-puha párnák között szorosan ölelkező nagymama és az unokája édesen suttogó szavak visszhangjára lett figyelmes. 

- Ne aggódjatok! Jó helyen vagyok. Vigyázzatok egymásra! Ha hiányzom csak suttogjatok a szélbe, és szavaitok eljutnak hozzám. Kísérjen titeket szeretetem egész életetekben! Így maradok majd veletek. Örökre. 

Mindketten könnyes istenhozzádot suttogtak a szélbe, majd visszatértek egymás ölelésébe. Arról álmodtak, hogy a jóságos királylány hallgatja suttogó szavaikat. És visszaüzen. 

De ez nem álom volt csupán. Mindez maga volt a valóság.