Egyszer, nem is olyan régen, élt egy pirinyó kisfiú. Legkedvesebb elfoglaltsága az volt, hogy kis pajtásával, gyönyörű báránykájával töltötte a napjait. De ez a bárány más volt, mint a többi. Különleges volt. A kisfiú szívét minden alkalommal dalával simogatta. Ha a gyermek bánatos volt, szelíd hangon énekelt vigasztaló dalt a számára. Ha jó kedve volt, együtt fütyörészték a vígabbnál vígabb dalokat. Együtt barangoltak erdőn-mezőn keresztül. Együtt szeltek át folyókat, óceánokat. Nem tettek egy lépést sem a másik nélkül. Tiszta szívből szerették egymást. És igen ragaszkodtak a másikhoz. 

Egyik reggelen, mikor a kelő nap sugarai simogatták arcát, a kisfiú gyönyörű énekszóra lett figyelmes. Először azt gondolta, szeretett pajtása kedveskedik neki a lágy dallammal, de mikor körbe nézett, nem látta sehol. Ekkor a napsugarak hirtelen vakítóvá váltak, és a kisfiú kezével takarta el arcát. Mikor érezte, hogy a fényesség kezd alábbhagyni, óvatosan kukucskált ki ujjai közül. Egy pufók angyalka állt előtte. Mielőtt bármit is kérdezhetett volna, a kis angyal megelőzte, és kedvesen így kezdte. 

-Érted jöttem. Magammal kell vinnem téged. Szükségünk van rád. És már nagyon várnak odafent. 

A kisfiú ebből egy szót sem értett. Hova kell vigye? És kinek van rá szüksége? És mégis, kik azok akik várják? Hiszen ő éppen hazafelé tart. Szerető szüleihez. Már hosszú utat tett meg. Most nem térhet le róla. Teljesen összezavarodott, és szemével mindenhol a pajtását kutatta. De még mindig nem lelte sehol. Gondolta, hogy akkor nincs mit tenni, a fejében motoszkáló kérdéseket az angyalnak szegezi. De mielőtt ezt megtehette volna, ő ismét rákezdte. 

-Az Angyalok Kertjébe szeretnélek vinni. Ott minden csudaszép. Színpompás virágok nőnek, amerre a szem ellát. És ragyogó fényesség borít be mindent. -Itt elakadt a szava, és szemébe láthatóan a szomorúság költözött. Halk, és borongós hangon folytatta tovább.- De mostanában a fényesség egyre halványodik. A virágok pedig mind hervadásnak indultak. Kellenek a tiszta lelkek a kertbe. Ők táplálják a fényességet. És ők éltetik a virágokat. Ezért várnak hát rád angyalpajtásaim. 

A kisfiú szívében nagy harc kezdődött. Hiszen olyan hosszú utat tett meg. És igazán szeretett volna szüleivel találkozni. És az is aggasztotta, hogy sehol nem találta daloló báránykáját. Még csak el sem tudna búcsúzni tőle. Azonban tiszta lelkének hangja indulásra ösztökélte. És ennek képtelen volt ellentmondani. Utoljára még gondolatban elbúcsúzott szüleitől. Szemével pedig kedves barátját kutatta, és mintha a távolban látni vélte volna fehér kis alakját, de sürgetett az idő, menniük kellett. Így megfogta az angyal kezét, és felrepültek az égen lomhán kúszó felhők rengetegébe. 

A bárányka épp abban a pillanatban ért vissza a közelben csordogáló patak partjáról, mikor a kisfiú és a pufók angyal alakja tovaveszett egy terebélyes felhő takarásában. Nagyon megijedt, mikor sehol nem lelte kisgazdáját. Éjt nappallá téve kereste, de mindhiába. Amikor már a teljes kétségbeesés lett úrrá rajta, és azt hitte, soha többet nem hallhat már a fiú felől, valaki lágyan cirógatta meg a gyapját. A Szeretet Szele volt az. 

-Kedves Bárány!-kezdte a szél.-A gazdád az Angyalok kertjében van. Visszavitte a fényességet. És életet vitt a virágoknak is.  Nem jöhet el már hozzád. De én segítek neked. Énekelj bele a fülembe! Én pedig elviszem üzeneted a fiúnak. 

A bárányka dala még sosem volt szívhez szólóbb, mint amit akkor a Szeretet Szele fülébe suttogott. A szél pedig sebesen kelt útra, hogy minél előbb az Angyalok kertjéhez érjen. A kisfiú éppen az újonnan érkező tiszta lelkű fényt hozókat köszöntötte, amikor megérintette vállát, és kedves báránykájának szelíd dallamát játszotta a fülébe.A kisfiú szemébe könnyek gyűltek, mikor meghallotta az annyira hiányolt lágy énekhangot. Azt a szívhez szóló dallamot. Ő is belesugdosott a szél fülébe, majd megelégedéssel, és melegséggel a szívében intett neki búcsút. 

A Szeretet Szele pedig újra a báránynál volt. Továbbadta az üzenetet. A daloló bárány pedig megindult. Dacosan, és töretlenül ment. Hazafelé tartott. Kitartása vezette a célba. És odaszaladt. A kisfiú szüleihez. És eldalolta. Az üzenetet. Amit a szél adott át. Amit a kisfiútól kapott. Amit nekik küldött. 

Így történt, hogy a kisfiú és a szülei mindig tudtak egymásról. Nem volt hozzá másra szükség csak a daloló bárány szelíd énekére, és a Szeretet Szelére.