Történt egyszer, hogy a tündérek az emberekhez küldtek maguk közül egyet. Egy nagyon különleges tündérfiút. Jóságos volt. Mérhetetlen kedvesség uralkodott a szívében. És nagyon kitartó volt minden egyes dolgában. Az emberek között egyre nagyobb volt az egyet nem értés. Ellenségeskedés, viszály dúlt barátok és családok közt. És, ha valamilyen akadállyal kellett az embereknek szembe nézniük, rögtön megfutamodtak. És társaikat is minduntalan cserben hagyták. A gonoszság szinte már tapinthatóvá vált mindenfelé. Így szükség volt a tündérfiú nemes lelkére. 

Hogy biztonságban végezhesse küldetését, társai kiválasztottak számára egy családot. Olyat, ahova nem ért el viszály, kapzsiság, sem önzőség. Ahol nyoma sem volt az emberi gonoszságnak. Ahol majd menedéket találhat. Megpihenhet. A következő nap csatáihoz erőt gyűjthet. Szeretettel fogadták hát a tündérfiút. Nagy volt az örömük. Érezték, hogy valójában milyen különleges kis vendég szállt meg otthonukban. És éppen ezért féltették is őt. Féltették mindattól a csúfságtól, ami világukban rá várt. Amivel nap mint nap meg kell majd küzdenie. Minden olyannal, ami meghasíthatja az ő nemes lelkét. És bár segíteni szerettek volna, nem tehettek semmit. A tündérfiúnak egyedül kellett cselekedni. 

Az első nap kétségbeesetten nézték az ablakon keresztül távolodó alakját. Az egész család ott kucorgott egy darabig, mert lelkük mélyén várták, talán visszafordul majd. De nem így lett. És bár féltették, nem tehettek mást. Mindenki ment a maga dolgára. Este, mikor besötétedett, és már mind a vacsoraasztalnál ültek, de a tündérfiú még mindig nem érkezett meg, újra a kétségbeesés járta át a szívüket. Már éppen azon tanakodtak, hol is kereshetnék először, amikor nyílt az ajtó, és belépett rajta a tündérfiú. Rettenetesen fáradtnak látszott, mégis az elégedettség szikrája csillogott szemében. Leült az asztalhoz, és csak áradt belőle a szó, mint az egyre csak duzzadó folyó. Hogy milyen viszályoknak vetett véget. És mennyi embert hozott közel egymáshoz. És nagylelkűségre tanította őket. Bajtársiasságra. Jóságra. A család pedig megkönnyebbült szívvel hallgatta a lelkes beszámolót. Talán minden félelmük alaptalannak bizonyul majd. Ezzel a gondolattal tértek nyugovóra. 

Másnap már nyugodt szívvel engedték útjára újdonsült kis családtagjukat. És ők is a maguk dolgára tértek. Este pedig már türelemmel vártak rá. Nem aggódtak, hogy késlekedik. Biztosak voltak benne, hogy ismét elégedetten toppan be az ajtón, és meséli majd csillogó szemmel a nap sikereit. Kisvártatva meg is érkezett, de arcát könnyek áztatták. Mind egyszerre szaladtak oda hozzá. Simogatták. Ölelték. Csókolták. Szomorúságának okát tudakolták. És a tündérfiú zokogva mesélte, hogy hiába való volt minden munka, melyet előző nap elvégzett. Mert az emberek újra viszálykodnak. Ismét önzőek. És mérhetetlenül gonoszak. 

Így telt hát el nap nap után. Egyszer boldogságtól sugárzó arccal tért haza sikereit mesélve. Másnap pedig ölelő karjaikban  mesélt zokogva csalódottságáról. És a család egyre jobban aggódott érte. Féltésük pedig csak fokozódott, mikor már nem voltak olyan napok, melyben sikerek voltak. És kiveszett a megelégedettség szikrája is a tündérfiú szeméből. Érezték, nincs mit tenni. Az embereken nem lehet segíteni. És azt is tudták, épp ezért mi fog majd történni. De minduntalan elhessegették maguktól a gondolatot. Szívük még nem állt erre készen. 

De egyik nap, amikor a tündérfiú megtépázott szárnyakkal tért haza, mindannyian könnybe lábadt szemekkel álltak fel az asztaltól. Tudták. Elérkezett a búcsú ideje. Nem várhatják meg, míg az emberek a szívét is tönkre teszik szeretett kis tündérüknek. Ölelések, csókok, és simogatások következtek. Mint minden este. De most még százszorta forróbbak, és gyengédebbek. A tündérfiú megköszönte a törődést, a kedvességet, és a féltést, amit tőlük kapott. Hálája jeléül megtépázott szárnyának maradék csillámait a szívükre hintette. Hogy valamiképpen mégis velük maradhasson. 

Majd elindult oda, ahonnan jött. Hogy szárnyacskáit helyrehozhassa. És szívét ismét biztonságban tudhassa. Mindörökre...