Amióta elvesztette sokszor nézte az éjszakai égbolton a csillagokat. Volt, hogy az képzelte, megérintheti őket. Aranyos testük forró lenne talán, de ujjait mégis könnyeden tudná rajtuk végighúzni. Gyengéden simítva őket. Máskor arra gondolt, mi lenne, ha egyszer csak felemelkedne, oda közéjük. Vidám táncot járna velük. Pörögnének-forognának. És együtt világítanának be minden ház ablakába. És ott fenn, a csodásan fénylő éjszakai égbolt kellős közepén őt is megtalálná. És csak ölelné. Csókolná. Gyengéden a karjaiba venné. Ringatná. Lágy altatót énekelve. 

Erre gondolt akkor is, amikor a fenyőfa tetejére az első díszt, a gyönyörű, csillámos, ezüst csillagot felhelyezte. Csak nézte. Csodálta. Más dísz még nem volt a fán, mégis, mintha semmi más nem is hiányzott volna. Minden ott volt. Mert a csillag ott volt. Mert olyan volt, mintha ő lenne az. És leheletnyi szomorúság költözött az ünneplőbe öltözött szívének legféltettebb szegletébe erre a gondolatra. Igyekezett visszatartani a szemében gyülekező könnycseppeket, és férje meleg, szerető pillantásában igyekezett vigaszt keresni. Éppen a felé kitárt karok ölelésébe temetkezett, amikor a fa tetejéről az ezüst csillag egy tompa huppanással a szőnyegre pottyant. Érte nyúlt, hogy visszategye, de megelőzte valaki. Aprócska kéz nyúlt érte. Felnézett és ott állt előtte. Alig akart hinni a szemének. Gyönyörű kék szeme ragyogva nevetett rá. Szőke, fürtös hajacskája pedig mézédes illatú volt. Hitetlenkedve pillantott a férjére, aki éppen a karjába vette a fiút. Ölelte. A gyermek pedig vidáman kacagott rá. Majd ő is magához vette. Forrón csókolta. És a boldogság könnyeivel áztatta. Majd együtt visszatették a csillagot a fa tetejére. Aztán a többi, apró kis ezüst gömböt. Az ezüst, csillagos girlandot. És végül a kéklő égősort. Gyönyörű volt. Varázslatos. A kisfiú apró ujjaival végigsimított a díszeken. A kék fények játékát csodálta az ezüst gömbökön. Ámulatba ejtette. Szorosan simult szüleihez. És kis kezével megérintette a szívüket. Érezte, gyógyírt kell adnia fájó, rejtett sebekre. És ekkor felszáradtak a könnyek. És szülei szívében nem maradt más csak a szeretet. Még egy darabig ültek a fa alatt, egymás kezét fogva. Szorosan egymáshoz simulva. Majd a kisfiú álmosan dörzsölte meg a szemét. És ő gyengéden ringatni kezdte. Lágy altatóval kísérte az édes álmok országába. Majd a férje  a puha ágyra rakta. Gondosan betakargatta. 

De akkor a kisfiú kinyitotta a szemét, és tekintetével a csillagot kereste. Levette neki. Kezébe adta. Majd a fiú az égre mutatott. Ők pedig megértették, nem maradhat, mennie kell hát. Vissza. A csillagos égbolt kellős közepére. Szívébe ismét a szomorúság költözött, és pillantásával férje vigasztaló szemeit kereste. De azok is a bánat könnyeivel voltak tele. Búcsúzniuk kell hát újra. Ölelő karjaikba zárták. A kisfiú pedig ismét szívükre helyezte apró tenyerét. Újra gyógyította őket. Ígéretet helyezett a lelkükre. 

-Eljöttem, hogy békét hozzak, Karácsonynak ünnepén. 

Csillag leszek én örökre életetek szép egén. 

Ha hiányzom, csak pillantsatok éjszaka az égre fel! 

Eljövök én ti hozzátok, a boldogságot hozva el. 

Ekkor a kisfiú a kezébe adta a csillagot, és ahogy megjelent, olyan hirtelen tűnt el. Ő és a férje, pedig együtt tették vissza. Újra. És ezúttal ott is maradt. Büszkén állt a gyönyörű, kék fényárban úszó, ezüstös fa tetején. És várta, hogy éjjel az igazi Csillagocska világítsa majd meg őt. A béke, és a boldogság fényével...