Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy varázslatos birodalom. Itt élt két királyfi. Testvérek voltak. Egyikőjük neve Iciri volt. A másikat Picirinek hívták. Messze földről híresek voltak bátorságukról. Apró termetük ellenére félelem nélkül néztek szembe akármilyen veszedelemmel. Talán éppen ezért, de a baj messze elkerülte otthonukat. A palota táján csend és béke honolt. A királyfiak pedig boldogan élték mindennapjaikat kedves szüleikkel. Ugyanis bátorságuknál csak egy valami volt nagyobb. A szeretet, melyet a szívükben hordoztak. És amit a szüleik iránt éreztek. 

Hát így éltek. Ők négyen. Iciri királyfi. Piciri királyfi. A király. És a királyné. Szeretetben. Csendben. És békességben. Puha simogatások. Összebújások. Jókedvű nevetések. Meghitt pillanatok. Feledhetetlen emlékek. 

Egy nap azonban híre ment a birodalomban, hogy rettenetes óriások dúlják fel a palotát övező falvakat. Amerre járnak, szeretetre vadásznak. S ha csak egy morzsát is találnak, azt is elpusztítják. Minden egyes házat, amelyben a szeretet uralkodott, vasöklök zúztak szét, és a lángok martaléka emésztette. A hír hallatára felkerekedett hát Iciri királyfi és Piciri királyfi, hogy körbe nézzenek a birodalomban. Hogy segítsenek az embereknek. Ám amit a falvakban láttak, minden képzeletüket felülmúlta. Mindenütt, amerre a szem ellátott, lerombolt házak, és zokogó, reményvesztett emberek. Több sem kellett a királyfiaknak. Aranyos hintóikkal tértek vissza a környező, apró falvakba, és a palotába vitettétek az embereket. Ott ezer tágas szobában szállásolták el őket. Mindenki egy helyen volt hát, aki kedves volt a szívüknek. Éppen az ebéd után szedték le az asztalokat a hatalmas bálteremben, amikor Piciri  észrevette, hogy Iciri csendben az ajtóhoz oson. 

-Hová mész?- csattant testvérére Piciri királyfi. 

-Meg kell védeni szeretteinket és szüleinket. Nem szabad, hogy az óriások földünkre lépjenek. Fel kell tartóztassuk őket. Elmegyek, hogy segítséget találjak a tervemhez. Te maradj itt! Vigyázz rájuk! Védelmezd őket! 

Mielőtt Piciri bármit is mondhatott, vagy akár ellenkezhetett volna, Iciri sebesen elhagyta a palotát. Felpattant lovára, és elvágatott. Piciri egy darabig tétován nézett testvére távolodó alakja után, majd visszatért a dolgához. Este viszont, mikor a palotában mindenki nyugovóra tért, okos gondolatok kezdtek motoszkálni a fejében. Mégis, hogyan óvhatna meg akárkit tétlenül ülve? Hiszen igazán csak akkor segíthetne, ha ő is feltartóztatná a gonosz óriáshordát. Elhatározásra jutott. Felöltözött. Csendben kiosont az ajtón. Majd ő is lóra pattant, ahogy korábban Iciri tette, és vágtázott, amilyen sebesen csak tudott. 

Reggel, mikor a palotában a király és a királyné felébredtek, rögtön gyermekeiket keresték. A pincétől a padlásig, a fészertől a kamráig, a játszószobától a hatalmas bálteremig minden vendég minden egyes szegletet átkutatott. Mindhiába. A királyfiaknak nem akadtak a nyomára. Pár nap elteltével, amikor már igen erősen búsult a király és a királyné, és a palota vendégei szívébe is a szomorúság költözött, hirtelen hatalmas robaj rázta meg a szobák csendjét. Mindahányan voltak, az ablakhoz rohantak. A felhők között rettenetes csata dúlt. Óriások harcoltak óriásokkal. Gonoszak a jámborokkal. És a jámbor óriások seregének élén a két eltűnt királyfi állt. Bátran hadakoztak behemót ellenfeleikkel. Kardcsapások nem sérthették őket. Minden suhintás a felhőket érte. Sebeikből pedig puha hó hullott a birodalomra. Majd a gonosz óriások kimerülten hátrálni kezdtek. Elhagyták a kéklő eget. De mindenki tudta, nem örökre. Hiszen a szeretetet továbbra is ott élt a palota népének a szívében. Éppen ezért a királyfiak úgy döntöttek, az égre költöznek. A jámbor óriások mellé. Hogy amikor szükség lesz rá, ismét csatába álljanak. És feltartóztassák a gonoszokat. 

Búcsúcsókot küldtek hát szüleiknek a felhők közül, a gyönyörű hóesésben. A király és a királyné pedig boldogan és büszkén nézett fel két szép gyermekükre. Iciri királyfira. És Piciri királyfira. Akik ott, a magas égben igazán nagyokká váltak. A szeretetet védelmező óriásokká.