Csendesen jött. Nesztelenül. Nem egy vihar teremtménye volt ő. Egy szelíd fuvallat gyermekeként ismerték. Olyan szellőként,  melyet a szeretet táplált. És a várakozás. Szélúrfinak hívták. Elindult hát, hogy megkeresse őket. Azt a két embert, akik mindennél jobban vágytak megismerni őt. Könnyedén suhant az égbolton. Lágyan simított végig a bárányfelhőkön, melyek pufók, habos csókjaikkal jutalmazták őt. Szelíden simult a naphoz, ha útjuk éppen keresztezte egymást. Ő pedig sugaraival kedvesen cirógatta fiatal kis barátját. Mindenhol, amerre járt, öröm költözött a szívekbe. Igazán élt a természet. 

De nem egyedül ment csupán. Kedves kis útitársat vitt a hátán. Ezért is övezte minden cselekedetét a legnagyobb gyengédség. És végtelen óvatosság. A kislány pedig megbízott benne. Szorosan hozzásimult, és élvezte az út minden gyönyörűségét. A csókot küldő felhőket. A meleget adó napot. És minden szépséget, ami a szeme elé tárult. Kis szívében pedig ott bujkált a hála. Hogy elviszi őt oda. A szeretettel teli emberekhez. És, hogy ott is maradhat velük, örökre, ezzel minden álma valóra válik majd. Családot kap. Olyat, amilyenről minden gyermek csak álmodhat. És ha arra gondolt, hogy Szélúrfi a saját helyét ajánlotta fel neki ebben a családban, kis szeme minduntalan könnyekkel telt meg. 

Végtelen hosszúnak tűnt az utazás, pedig igazából nem is volt, csak pár pillanat. De hát, ha nagyon vágyik valamire az ember, milyen nehéz is igazán türelmesnek lenni. Az idő kereke ilyenkor borzasztóan lassan forog, és mintha csak döcögne a pocsolyákkal teli, rögös úton. Néha olyan, mintha a kerék beleragadna a dagonyába, és képtelen lenne tovább haladni. Aztán egyszer csak, mintegy varázsütésre ismét robogni kezd a kocsi. Így értek hát ők is úti céljukhoz. Szélúrfi és a kislány. Óvatosan lesegítette a gyermeket, és a szívükbe helyezte. Pár szót még suttogott a leánynak arról, hogy mikor bújhat elő szülei szívének közepéről, majd ő maga is megérintette őket. Nem bánta, hogy felajánlotta a helyét. Tudta, hogy a legnagyobb szeretettel várták, és ez igazán melengette a lelkét. De ahonnan jöttek, ő és a kislány, ott a gyermek mindig annyira magányos volt. Olyan szomorú. És nagyon félt. Hogy talán sosem talál majd magának megfelelő helyet. És Szélúrfi igen megkedvelte ezt a gyermeket. Így biztos volt benne, a legjobban cselekszik. Még utoljára megérintette az őt olyannyira várók szívét. Ekkor a szeretet magvak a szívekben egyszeriben növekedni kezdtek. Meghagyta a kislánynak, hogy minden nap gondosan öntözze őket. Majd könnyedén tovasuhant az éjszakai égbolton. 

Telt-múlt az idő, és Szélúrfi úgy döntött látogatást tesz náluk. Megnézi, hogy boldogul kedves kis útitársa. És hogyan telnek a napjaik. Nekik, akik olyannyira várták, és még mindig vágynak rá. Útra kelt hát ismét lomha felhők között, szikrázó napsütésben, hogy ismét láthassa szeretteit. Egy szemvillanás volt csupán, és már a szülők arcát simogatta. Lelküket cirógatta. És persze a kislányt üdvözölve vidám táncot lejtett körülötte. És ő érzett minden szeretet. A kislányét. És a szüleiét. A várakozást, hogy velük marad. Örökre. Ő pedig beköltözött a szívükbe. 

De ahogy telt az idő, érezte, vissza kell mennie. Oda.  A felhők takarásába. A napsugarak ölelésébe. Neki dolga van. Minduntalan úton kell lennie. Hogy minden, ebben a világban, fuvallata nyomán igazán gyönyörűvé válhasson. Így hát Szélúrfi búcsút vett tőlük. Utoljára, egy enyhe szellő formájában csókot lehelt orcájukra, mely felszárította hulló könnyeiket. Majd továbbállt. Sok dolga akadt aznap. És sok mindent kellett bepótolnia.

De visszatért, rögtön, mikor dolga engedte. És visszatér minden egyes nap. Viszonozza a szeretet. Melyet iránta táplálnak. Amely soha nem múlik el. Minden alkalommal megérinti szívüket. Vigasztalást hoz. Szeretet szellőkkel ajándékozza őket. De örökre nem maradhat. Mindig csak egy rövid időre. Hiszen ő már örökre Szélúrfi marad...