Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szomorú világban egy nagyon különleges gyermek. Parányi termete volt, de hatalmas szíve. És ebbe a nagy szívbe annyi érzelem fért bele, hogy napestig is sorolhatnám őket. Legyen elég annyi, hogy ennek a gyermeknek minden, de minden érzését a szeretet táplálta. Nem gyűlölt ő senkit. Nem haragudott. És még csak rosszat sem gondolt. Mindig megbocsátott. És örökké szeretett. És tetteiben is ekképpen viselkedett. Ha meghallotta, hogy valaki a bánat könnyeit sírja, rögtön igyekezett azokat felszárítani. Ha félbehagyott mosolyról hallott, odasietett, hogy segítsen befejezni azt. Az emberek boldogabbak lettek, ha a kisfiú a közelükben volt, és már a puszta jelenléte fényt vitt elkeseredett életükbe. A reménység és boldogság sugarait. 

Azonban a gaz gonosz-manók királya hírét vette, hogy a kisfiú miként segít az embereken. Iszonyú haragra gerjedt. Hiszen minden rossz érzés mögött, minden balsejtelmű történés hátterében sötét lelkű csatlósai álltak. Mindezeket ők idézték elő. És most minden munkájuk a semmivé lett. Őrjöngve hívatta magához szolgáit, és követelte, vigyék el őt a gyermek rejtekére. Azok azon nyomban nyerget tettek a király hatalmas sasmadarának hátára, majd nyeregbe segítették uralkodójukat, és huss! A sasmadár belerepült az éjszakába. 

Mindeközben a gyermek hazatért szerető családjához, szüleihez és két testvéréhez, hogy egy dolgos, és igen eredményes nap után végre megpihenhessen. Ő oly sokat adott az embereknek, és sohasem várt semmit cserébe. De szíve mélyén mégis reménykedett, hogy visszakap majd valamit mindabból a fényből, amit ő mások szívére helyezett. És minden családjával töltött percben ez be is teljesedett. A jó cselekedetek növelték nap, mint nap szívének fényességét, mégis a ragyogás azokban a pillanatokban volt a leggyönyörűbb, amikor ő is élvezhette a szeretetet. Kedves simogatások. Halk suttogások. Édes, becéző szavak. Csak ennyi kellett, és szíve minden nap megújult. Éppen ilyen meghitt pillanatokat élt át kedves szüleivel, amikor hatalmas vijjogásra lettek figyelmesek. A sasmadár a nyitott ablak előtt állt, és látszott, hogy valami egészen apró lény kászálódik le a hátáról. A gyermek közelebb ment, hogy lássa, ki az, aki ekkora robajjal próbál betolakodni otthonukba. És meglátta őt, a gonosz-manók pöttöm, ám annál nagyobb hatalmú királyát. Szemei szikrákat szórtak, kezét feje fölé emelte. Kusza varázsszavak hagyták el a száját, és mielőtt a gyermek bármit is cselekedhetett volna, a király átkokat szórt felé. De a gyermek erősen küzdött. Minden szeretetet, ami benne volt, és amit családjától kapott előhívott annak érdekében, hogy a szíve ne sérülhessen. 

Egy álló napig folyt a küzdelem. A szeretetpajzson pedig egyre több rés keletkezett. Szülei nagyon féltették a gyermeket, de a legtöbb, amit tehettek, hogy továbbra is küldték felé szeretetüket. Ez még feltartóztatta egy ideig a gonosz manók királyát, de tudták, ez sem tart már soká. A kisfiú szíve vesztett fényességéből. A szeretetpajzs pedig a teljességéből. Amikor már úgy tűnt, minden elveszett, még több manó jelent meg az ablak előtt. De ők egészen mások voltak. Szemük-szájuk mosolygott. Még a lelkük is. Ők voltak a jómanók. Mind a gyermek mellé álltak, és erősítették a szeretetpajzsot. Hiába hívta a gonosz-manók királya sötét lelkű kis csatlósait, fel kellett, hogy adják a harcot. Mikor mind visszavonultak, a jómanók királya így szólt a fiúhoz. 

-Drága Gyermekem! Bátran harcoltál. Tele szeretettel. De lelked nemessége miatt örökre a gonosz-manók ellensége leszel. A szívedet akarják majd minduntalan tönkre tenni. Itt e földön pedig a mi varázserőnk is véges. Gyere velünk országunkba, hiszen csak ott védhetünk meg téged! 

A gyermek tétovázott, hiszen hogy is hagyhatná el testvéreit, és szüleit. De tudta, kedves családja az ő javát akarja. És hogy ha most el is kell mennie, nem válnak el örökre. Búcsút intett hát nekik, de előbb valami igazán különlegeset helyezett mindnyájuk szívére. A szeretetet. Hiszen ez az életet jelenti. Mindannyiuk életét. Hogy együtt lesznek már innentől fogva. Örökre...