Apám!

Apám testében születtem sok-sok millió testvéremmel együtt. Mint zizzenő méhkas, úgy bolydultak fel a fiúk az egyik pillanatban. Senki nem tudta, mi történt, de egyszerre csak mindenki egy irányba kezdett tódulni. Valami ismeretlen vonzerő húzott, szívott egy irányba. Nagy volt a tülekedés, a lökdösődés, sokan már akkor lemaradtak. Aztán egy hosszú egyenes csatornán sodródtunk át, és csak haladtunk-haladtunk, még mindig nem volt vége. Egyre pontosabban éreztük, hogy ahányan vagyunk, mind egyedül vagyunk, hogy félig sem vagyunk teljesek, és a nagy Ő, a nagy Egy, a Minden és Semmi nyugalmára vágytunk, a bennünk ébredő egyre követelőzőbb hiányt akartuk betölteni. Aztán egy másik üregbe kerültünk, rengeteg volt az akadály, sokan lemaradtak, mindenféle ragacsos anyagra kenődtek fel. Nagyon sajnáltam őket, de nem állhattam meg, csak menni kellett, mindig előre. Amikor már igen elfáradva az egyik kanyarban megpillantottam akit kerestem, már pontosan tudtam, hogy Ő és csak ő kell nekem, aki a követelőző vágyamat csillapíthatja. Fiatal voltam és erős, vidám voltam és könnyed, és a megmaradó néhány társamnál is hamarabb értem oda. Megérintettem, és rögtön megismert. Szétnyílt, magába fogadott, beleolvadtam, és eggyé váltam Vele.

Innentől már nem volt határ Én és Ő között. Csak Mi voltunk, és Én is Mi voltam.

Innentől egészen más lett az életem.

Szorgos napok következtek. Egyre szaporodtunk. Mi szaporodtunk, de mindörökre egybekötve, összekapcsolva, eggyé forrva. Ami határ mégis maradt, az csak jelképes volt. Egyre több sejtecske, szövetek, szervek. Ez voltam én és ez lettem én.

Védő burokban éltünk. Később megtudtam, hogy ő volt az anyám. Gyakran okoztunk neki kellemetlenséget: a feje fájt miattunk, hányingere is gyakran volt. Minden mozdulatát, hangulatát éreztük, minden öröme-bánata azonnal átragadt ránk is.

Egyszer, már talán halacskához lehettem hasonlatos, éreztem, hogy anyám valamiért aggódni kezd. Nem tudtam, hogy miért, nem értettem tisztán a szavakat, de az aggodalom több napig is tartott. Később anyám testén keresztül izgatott beszélgetést hallottam. Felismertem a hangot. Csak az a személy lehetett, ahonnan származtam, ahonnan elindultam nagyon-nagyon régen. Az apám.

• Az életet választjuk. – mondta apám határozottan. – A gyerek ajándék, és nem valami piaci csecsebecse, ami eldobható, és helyette újat vehetünk. Nekünk kell hozzá alkalmazkodnunk. Innentől az ő élete és az ő sorsa a legfontosabb, és mi megteszünk mindent, hogy nyugalomban fejlődhessen.

A szavak megnyugtattak, és tisztán éreztem, hogy anyám is megnyugodott tőlük. Most már teljesen bizonyossá vált, hogy ott vagyok az anyám pocakjában, és hogy anyám környékén legtöbbször ott van apám is. Este, vacsora után gyakran leültek egymás mellé, és hosszan simogattak anyám pocakján keresztül. Aztán még később, ahogy az egyes végtagjaim is kiformálódtak, még játszottunk is. Én kinyújtottam a karomat vagy a lábamat, ők pedig csak a kinyújtott végtagot simogatták. Aztán, ha meguntuk, akkor egy másik végtagomat nyújtottam ki.

Apám virágos kedvű ember lehetett, mert gyakran dalolt mindenféle dalocskákat. Egyszer borongós hangulatúakat, máskor vidámakat is, egyszer lassúakat, máskor gyorsakat, pattogósakat. Néha még valami húros hangszert is pengetett – hosszú perceken átívelő lágy melódiák zsongattak el már így, magzat koromban. Apám zenéjét és énekét még igen sokszor hallgattam már kifejlett csecsemőkoromban is. Ha apám dalra zendített vagy a húrok közé csapott, én rögtön odafigyeltem. Mindegy volt, hogy mi bajom volt, ha éhes is voltam, ha tele is volt a nadrág, apám éneke mindig megnyugtatott. Még később én is próbálkoztam hasonlóval. Amikor apám elővette a hangszerét, én is közelebb mentem, és magam is megpróbáltam lefogni a húrokat, majd megpendíteni őket. Eleinte széles mosollyal hagyta, de előfordult az is, hogy elhúzta a hangszert, amikor nem akarta, hogy belepiszkáljak az ő zenéjébe.

Amikor az idők teljessége elérkezett, én minden rendelkezésre álló eszközzel jeleztem az érkezésemet. Anyámnak ezzel komoly fájdalmakat okoztam, de tudtam: szűk már számomra a burok: nem maradhatok benn tovább, minél hamarabb ki kell szabadulnom onnan. Apám anyámmal kocsiba ült, és elvitt a kórházba.

Anyám hosszan vajúdott velem, de végül – a szülészorvos hatékony beavatkozására mégiscsak sikerült napvilágra kerülnöm. Mit mondjak, szorult egy helyzet volt, de amikor azonnal Anya hasára tettek, és újra hallottam a pontosan ismétlődő szívdobbanásait, az megnyugtatott. Apám is fölémhajolt, és a szemeiben könnyek csillogtak.

• Kisfiam, édes kisfiam, hát itt vagy, megérkeztél? Ha tudnád, anyáddal mennyire vártunk! – suttogta megindultan.

Másnap a barátainak egy levelet küldött: „Hatalmas kihívás, ha sok-sok balszerencse és viszály, zsákutca, kanyar és vargabetű után egy kisgyermek a szüleinek választ bennünket... Régóta vártuk, kerestük, sokszor már azt hittük, megérkezett, máskor azt, talán már nem is él, de mégis! Mennyből az angyal leszállt közénk! Világra jött a fiam!”

A csecsemő-hónapok gyorsan elteltek. Mozgékony gyerek voltam. Még járni nem tudtam, amikor elkezdtem lépcsőzni. Először csak egy-két fokot mentem felfelé, de igen gyorsan tanultam, tapasztaltam. Egyszer, mint a villám felmásztam az emeletre. Apám nagy ijedtségére, ugyanis amint észrevette, utánam jött, és még idejekorán lehozott a magasból. Később már jobban vigyáztak, ha lépcsőztem, de másfél éves koromra már teljesen egyedül is engedtek, magam költöttem fel reggel a testvéreimet, akik az emeleten aludtak.

Apámnak van egy nagy zöld kerekes ládája. Ebbe néha beültünk, és ide-oda utaztunk, mindenféle érdekes helyekre elvitt bennünket. Orvoshoz, a városba, az öreg nagyszülőkhöz, tópartra és más helyekre is. Nagyon izgalmas volt a dolog, és egyszer, talán fél évesen az ölébe is ültetett. Rögtön ráéreztem a dologra, két kézzel megmarkoltam a kormánykereket, és ide-oda kezdtem mozgatni.

Ez volt az első megformált szavam is.

• Autó, autó! – persze nem volt ilyen szépen, tisztán kimondva, de aki tudta, hogy mit mondok, az tökéletesen megértette. Hamar megtanultam apám nevét is, és megformáltam az első mondatomat is.

• Apa, autó! – bár ez sem volt még tökéletes mondat, de a közlési célnak jól megfelelt. Mindenki értette: arról van szó, hogy szeretek apám mögött, a gyerekülésben félig fekvő helyzetben az autóval ide-oda furikázni, mert csak valami nagyon jó vagy nagyon izgalmas dolog sülhet ki belőle.

Apám gyakran elment az autóval, és csak sokkal később jött vissza. Amikor elindult, úgy gondoltam, hogy nekem is vele kellene mennem, de apám az ajtóban mindig megfordult.

• Kisfiam, neked itthon kell maradnod. Te vagy a férfi a családban, amíg nem érkezem vissza, neked kell Anyára vigyáznod!

Nemigen értettem, hogy ez mit is jelent pontosan, de a szót „anyádra” tisztán felfogtam, és szaladtam hozzá vissza. Később persze megint hiányzott az apám, és kérdezgettem, hogy hol van. Anyám ilyenkor mindig azt mondta:

• Apa elment dolgozni. –

Ezt sem értettem tisztán, de úgy gondoltam, hogy ez is csak egyfajta felkészülés lehet, valami nagyon jó dologra. Amikor hazajött, akkor gyakran fáradt volt apám, de annyira sosem volt fáradt, hogy ha odaszaladtam hozzá üdvözölni, akkor ne derült volna fel a képe, ne vett volna azonnal ölbe, és ne játszott volna velem legalább pár percet.

Sokszor volt olyan is, hogy már aludtam, amikor hazajött. Ilyenkor megállt a kis ágyamnál, mosolyra húzódott a szája, óvatosan megsimított:

• Aludj nyugodtan kölyök! – dörmögte önnön szakállába. A hangot tisztán hallottam, még álmomban is, teljesen megnyugtató volt, így csak aludtam tovább.

Gyakran ültem a lábfején vagy a térdén, és lovagoltunk. Ilyenkor is mindenféle izgalmas versikéket mondogatott. Ha az ölébe ültem, akkor megcibáltam a bajuszát meg a szakállát. Néha megkérdezte, hogy hol van az én szakállam. Én meg csak kaparásztam az államon, az ajkaimon, kerestem, kerestem, de nem találtam semmi hasonlót. Tényleg hol is lehet?

• Már most is nő a szakállad! – nyugtatott meg apám – csak még befelé nő. Majd ha nagyobb legény leszel, akkor kifelé fog nőni. És ha olyan vén legény leszel, mint Apa, akkor már ennyire bozontos lesz, mint az enyém.

Onnantól kezdve gyakran odaszaladtam anyámhoz vagy a testvéreimhez:

• Nő, nő! – mutogattam az államat kaparászva.

• Nő, nő? – mosolygott anyám ilyenkor. – Fiam, apád elbolondít téged! – de ez engem egyáltalán nem érdekelt. Ha egyszer az apám így mondja, akkor az így is van. Nő már a szakállam, csak még lassan, és befelé, de ha sokáig várunk, akkor előbb-utóbb ki is bújik a bőröm alól. Talán egyszer, valamikor, az elérhetetlen és beláthatatlan messzeségben még olyan bozontos is lesz, mint az apámé.

Ha itthon volt, általában apám fürdetett meg. Anyám csak elkészítette a vizet, betett a kádba, és szólt apámnak. Apám bejött, leguggolt a kád mellett, és a játékokkal pepecselt. Megmutatta, hogy hogyan lehet a vizet a tálkával magunkra öntözni. Aztán az ő kezében a halacska sem csak úgy simán úszott, hanem egyenesen bukdácsolt, bukfencezett a vízben. Amikor leszappanozott már az is izgalmas volt, de a legnagyobb élmény a végén következett. A fürdés utolsó mozzanataként apám feldobott a levegőbe, egészen a fagerendás födémig, majd elkapott. Amikor csecsemőkorból éppen kinőve először csinálta, meg is szeppentem kicsit: mi lesz itt, talán repülni tanulunk? Később aztán megszoktam és élveztem. Nagy, erős keze volt apámnak, ha egyszer kézbe vett, tudtam, hogy minden a legjobban fog történni. Feldobott, repültünk kicsit, de mindig el is kapott. Becsavart a nagy törülközőbe, és ott folytattuk a játékot. Még a fülem sem látszott ki, úgy vitt az ágyhoz. Jól megdörgölt, aztán keresni kezdte a pelenkát, én pedig közben megszöktem tőle, és elszaladtam a nagy duplaágy másik sarkába, és onnan vigyorogtam vissza apámra.

• Gyere ide, kisfiam, vagy én megyek oda! – dorgált apám, és legtöbbször utánam nyúlt, megfogott, az ölébe ültetett, és hipp-hopp, már rajtam is volt a pelenka, a pizsama, meg a hálózsák.

Eddigre általában Anya is odajött, és az ölébe vett. Apa a szokásos mondókájával búcsúzott, kellemes duruzsoló bariton hangja már önmagában is álmosító volt:

• Szép álmokat, kisfiam! Bajuszos angyalokat! És szakállasokat is, meg sörhasúakat is! – tette hozzá, majd ezek után lefektetett az ágyba. Volt, hogy azonnal elcsendesedtem, de máskor csak később.

Apám ilyenkor átment a dolgozószobájába, ahol a számítógép elé ült, és mindenféle furcsa jeleket pötyögött a gépébe. Pár óra múlva azonban visszajött, és ő is lefeküdt mellém:

• Aludj szépen, kisfiam! Meglátod, minden rendben lesz! – még elalvás előtt ezeket duruzsolta a fülembe. Megnyugtatóak voltak a szavak, de maga a hanglejtés és apám hangja is.

Amikor már kicsit is meg tudtam formálni a szavakat, apám mindenféle mondásokra tanított, aminek a tartalmát nemigen értettem eleinte, de azt igen, hogy valami vidám dolog lehet, mert mindenki nagyon örül, ha mondom.

Sokszor megkérdezte például tőlem:

• Apa hogy vigyáz rád, kisfiam? – amire a helyes válasz az volt, hogy:

• Mint a hímes tojásra. – eleinte még nehezen ment kimondani a bonyolult szavakat, aztán egyre könnyebb. Később, amikor reggeliztünk, megértettem, mit is jelenthet a tojás, de a hímek értelme mindvégig rejtve maradt.

Ugyanakkor anyám mást tanított nekem:

• Mije vagy anyának, kisfiam? –

Az Anya kérdésére a válasz a következő volt:

• Anya tündér babája. - amire apám rendesen elkezdett nevetgélni, csak úgy magában, döcögve:

• Tündér? Hmm! Talán ha alszik. Szerintem egyébként inkább zsivány! Baba? Hol van már az a baba, akit az édesanyja szoptatott? Ahol a tavalyi hó, fiam! Legényke, igazi zsivány kis legény az én fiam! Most még kicsi, de majd megnő, és akkor aztán jaj a lányoknak! Nézzétek csak meg! Már most is leveszi a lábáról a nőszemélyeket!

A lényeget aztán én is hamar megtanultam: azt, hogy ha apám kérdezte, akkor egészen mást mondtam:

• Mi vagy te, kisfiam?

• Zsivány legény!

Apám gyakran reggelizett pirítós kenyeret. Vajat vagy margarint kent rá, és minden falatra rátett egy kicsi kanálnyi lekvárt, a saját készítésű fajtából. Amikor láttam, odaszaladtam hozzá. Ő feltett az etetőszékembe, tányért vett elő, és a kenyérből kis kockákat vágott:

• Ezek itt a katonák, kisfiam. A katonákat betesszük a szájadba, jó?

Ezekre nem válaszoltam, mert tele lett a szám a pirítóssal, a vajjal és a lekvárral. A finom házi ízvilág az otthon sütött kenyérrel azonban varázslatos volt. Rögtön meg is tanultam a szót:

• Vakká, vakká… - és gyakran mondogattam a felnőtteknek, ha megéheztem, és apám lekváros katonáira vágytam.

Ha elestem, vagy valami hasonló bajom volt, apám az ölébe vett:

• Na, gyere csak, kisfiam, mi is történt? Mi ketten férfiak, jól megbeszéljük a dolgokat, rendben? – és ennyi vigasztalásra már a legtöbbször nem volt semmi baj sem.

Néha azonban mégis jobban fájt valami.

• Gyere kisfiam, mondok rá egy varázsigét… - és a Móra könyvből tanult igét olvasta rá a fájó végtagra, igéző kimért mély hangján.

• Nyúlmáj, kutyaháj, majd meggyógyul, ha nem fáj! Hukkk! – és az utolsó hangulatszóra szorosan magához ölelt, ami minden esetben elég volt ahhoz, hogy tényleg semmi se fájjon.

Egyszer tetőfedők jártak felénk. Felállították a hosszú létrát, úgy másztak fel a tetőre. Az egész valami nagyon érdekes, ismeretlen érzést keltett bennem. Milyen is lehet a világ onnan, magasból? Igaz-e, hogy onnan minden más? Igaz-e, hogy a magasból a lenti dolgok már csupa lényegtelen részletek? Igaz-e, hogy a magasból a dolgok legbelső lényegét is meg lehet érteni? Körülnéztem, és gyorsan döntöttem. Az otthagyott létrán gyorsan felmásztam, a tető széle talán 3-4 méteres magasságába, és azon kezdtem gondolkodni, hogy hogyan legyen tovább. Azok a tetőn járó emberek olyan pillekönnyen mozogtak, mint a legyek a falon. hát miért ne tudnám én is megcsinálni? Törtem a fejem, végül mentő ötletem támadt:

• Apa! Apa! – kiáltottam. Nyilván majd segít, és megmutatja, hogyan is kellene a tetőre mászni.

Apám a ház sarkánál dolgozott valamit, és pár percre tényleg kikerültem a látóköréből. Felnézett, letette a szerszámot a kezéből, közelebb jött és körülnézett:

• Hol vagy, kisfiam? Merre vagy? – kiáltotta, mert a szokásos bokától térdig tartó magassági sávban sehol sem látott.

• Itt! – kiáltottam vissza – Apa! Apa! – tettem még hozzá a pontos tényállás rögzítése végett.

Apám csak most ismerte fel a hang irányát: a helyszínt eltalálta ugyan, de a magasságot nem. Felpillantott a létra tetejére, és komolyan megrémült.

• Nem jössz le rögtön? – kérdezte aggodalmasan, de az inkább már nem is kérdés volt, hanem rövid, tömör utasítás, keményen csattanó parancs. Közelebb húzódott a létra alá, és minden mozdulatomat erősen figyelni kezdte.

A figyelemre végül is nem volt komoly szükség: szépen lemásztam a létráról, apám pedig nagy-nagy örömmel vett a karjaiba, mint mindig. Amikor végül letett, gyorsan elvette onnan a létrát, és lefektette valahová a házfal mellé.

Nagyon szerettem kint, a kertben lenni. Amikor már elértem a kilincset, hamar megtanultam, hogyan nyílik az ajtó, és ha a felnőttek nem figyeltek, kiszöktem a kertbe. Ott aztán jöttem-mentem, nézelődtem, a kezem ügyébe eső dolgokkal én is dolgozni próbáltam, mint az apám szokott.

Különösen érdekelt az apám biciklije. Közelebb mentem hozzá, vágyakozó szemekkel néztem, és hamar rájöttem, mire is való. Ráléptem először a pedálra, majd a lánckerékre. Áttettem a lábam a vázon, és ha a vázra ráültem, éppen elértem a kormányt is. Apám először megijedt, amikor észrevett, de aztán odajött. A kormányon egy kerek szerkezetet mutatott meg, ami a belőle kiálló kallantyú megnyomására szép, csilingelő hangot adott.

• Még ne indulj el vele, kisfiam, de ha akarsz, akkor csengethetsz! – mondta. Én pedig csengettem perceken keresztül, nyakra és főre, megrészegülve a tavaszi napsütéstől, a büszkeségtől, hogy felmászhattam apám biciklijére, sőt még a legfontosabb biciklis műszert is sikerült működésre bírnom.

Egyszer kicsit ügyetlenebbül másztam fel a biciklire, és rám borult. Először megijedtem, de gyorsan láttam, hogy semmi baj nincs. Apám odaszaladt, felállította a vasparipát, én pedig a következő pillanatban már a ház másik oldalánál szaladgáltam.

Eléggé hamar megtanultam a testem részeit. Először csak mutogattam a kezem, a lábam, a fejem, aztán már a szavakat is kezdtem megformálni tudni. Apámnak azonban további ötletei is voltak:

• Kop-kop! – kopogtatta meg a kobakomat. – Mi van a fejedben, kicsi fiam?

Erre persze nem volt könnyű válaszolni, de apám máris a segítségemre sietett a helyes válasszal:

• Sok-sok ész! – ez van a fejedben, kisfiam.

Ezzel azonban még nem értünk a végére. Apám újabb dolgokat tanított:

• Mit csinálsz az eszeddel, kisfiam?

Erre sem tudtam azonnal a választ, apám azonban most is előzékeny volt.

• Azzal gondolkodsz. – mondd csak utánam, kisfiam!

• Gombolkodsz!

Így aztán apám újabb és újabb bölcsességeket tanítgatott nekem, ezúttal a fejecskéről, az észről és a gondolkodásról meg a gombolkozásról.

Azon a bizonyos napon mindenki izgatott volt. Ha jól értettem, vendégek jöttek és a faluházban vendégséget csapnak. Nem tudtam pontosan, hogy hogyan kell vendégséget csapni, de tudtam, hogy ha az apám ott lesz, akkor az bizonyosan nagyon jó móka lesz. Amikor azonban apám elindult, anyám még nem volt kész, és még rám sem adott szebb ruhát. Nem mehettem vele, neki pedig sietnie kellett. Így aztán nélkülem indult el, pedig hej, de hányszor indultunk együtt. Ilyenkor apám megfogta a kezemet, és ketten kiléptünk az udvarra.

• Most pedig elmegyünk! – mondta ilyenkor az apám, és én máris izgatott voltam. Néha azt mondta: sétálni, vadászni, világgá megyünk, és mindezek nagyon izgalmas célpontoknak tűntek.

• Csak mi ketten, férfiak, de persze visszük magunkkal anyát is. Jó lesz úgy, kicsi fiam? – Anyám legtöbbször még készülődött, de általában hamar elkészült, és jött utánunk. Én meg bólogattam, hogy jó, jó! Mi baj is érhet vadászat közben, ha Apa meg Anya is velem van?

Aznap azonban Apa előrement, és csak Anyával mentem utána. A faluházban sokan voltak a vendégek, apám nem sokat törődött velem, a vendégekkel beszélgetett, meg régi fekete-fehér képeket mutatott egy nagy kivetítőn. Az előadások után evés következett. Anyám az ölébe vonva megetetett, de utána letett, hogy sajátmaga is enni tudjon. Apám nagyon elfoglalt volt, szinte mindegyik vendéggel volt pár szava, de volt, akivel hosszasan is beszélgetett. Evés után pedig sétálni vitte a vendégeket.

Mi, gyerekek az egyik szobába bújtunk be, én voltam a legkisebb. Ott sok gyerekjáték volt, építőkockák, kerekes járművek, műanyag és plüssállatok és mások. Az egyik pillanatban valaki elindult kifelé, ki a házból, és én is követtem a nagyobbakat.

Nekilódultam. A többiek a játszótérnek és az ugrálónak futottak, de engem más érdekelt. Egy kőhajításnyira vízfelület csillogott. A nap szikrázva sütött, mintha nyár volna, pedig még csak tavasz eleje volt. Nekem eszembe jutottak a nyári nagy fürdőzések. Anya már csecsemőkoromban is bevitt a vízbe. Aztán Apának adott, aki dobált, úsztatott a vízen, játszott velem addig, míg nem lett mindenem hideg, akkor kimentünk a partra a napon megmelegedni. Most is hasonló kellemes érzések hullámoztak át rajtam. A part ugyan érdekes volt, valami fekete, csúszós anyagból – először csak leguggoltam. Szétnéztem – senki nem szólt rám, pedig Apa nagyon gyakran haragszik, ha a szabadban magam vagyok. Valamiért sosem örül annak sem, ha vízszűrő árokból a kavicsokat kidobálom. Pedig a múltkor is teli raktam vele a talicskát, és a kert túlsó sarkában borítottam ki. Annak még örült, amikor veteményezés közben megfogtam a kapanyelet, de azért már nagyon haragudott, amikor a frissen vetett magokat kezdtem kikapálni. Pedig mennyire izgalmas volt, mennyire büszke voltam, hogy ilyen erős vagyok, és közben hogy ki is fáradtam. Máskor a gyümölcsfaoltványait vettem kezelésbe. Szépen letekertem róluk a szalagot, és kettészedtem őket. Nem értem, hogy Apa miért haragudott érte annyira.

De most, itt semmilyen figyelmeztetés nem hangzott el. Először a kezemet lógattam bele. Kicsit hideg volt, de nem volt hidegebb, mint amikor Apa a tisztába rakáskor a hideg vízzel a popsimat mossa. Még kellemes is volt a kis hűvösség. Még jobban előre nyújtóztam, hogy elérjek benne a víz színén egy úszkáló falevelet.

Fejjel borultam bele a medencébe. A hideg víz megnyugtatott, lecsöndesített, átjárta a tagjaimat, minden sejtemet. Pillanatok alatt eljutott mindenhová, minden mozgást leállított. Megállt a szívem mozgása is, már nem fájt semmi, már levegőt sem kellett vennem, megálltak a vérsejtecskék is az ereimben. Nem tudom, pontosan mennyi idő telhetett el, mire az egyik szomszédunk megtalált. Nagyon megrémült, a parthoz közel voltam, benyúlt értem, és kihúzott a vízből.

Hirtelen nagyon sokan körém gyűltek. Szívmasszázzsal próbálták a szívemet újraindítani, a számba levegőt fúva pedig a légzést segíteni. Hamarosan mentők érkeztek, utána ők folytatták az újraélesztést. Nemsokára apám is megérkezett, és fölém hajolt. A szeme rémült volt, de az arcán valami racionális beletörődés suhant végig. De ez is csak egy pillanat volt, aztán anyámhoz hasonlóan a kezemet fogta és melegítette, és lágy szavakkal szólítgatott.

Az újraélesztés sikertelen volt. Jó másfél órai próbálkozás után a mentők is feladták. Meztelen voltam. Anyám takaróba csomagolt, úgy vitt haza az ölében. Apám szorosan mögötte, mert félt, hogy esetleg elejt, vagy megbotlik. Anyám már korábban is alig állt a lábán, most is támogatni kellett.

Anyám letett gyorsan az ágyra. Most nem vittek be a fürdőbe, mint máskor, hanem kis vatta és papír zsebkendő csomókkal tisztított meg – közben még valami illatos olajat is rám kent, és szépen felöltöztetett. Apám egy csokor orgonát hozott be a kertből, és az ölembe tette. Így üldögéltünk mindannyian egy ágyon – én feküdtem, aztán anyám az ölébe vett. A testvéreim gyertyákat gyújtottak körülöttem.

Pár óra is eltelhetett, mire megérkezett egy nagy fekete autó.

Apám a karjába vett, mint már olyan sokszor. Az egyik karját a fejem alá tette, mint pici csecsemő koromban, mert magam már nem tudtam tartani. Kihúzta magát, lassú, méltóságteljes léptekkel indult ki az ajtón, anyám belekarolt. Kimentek a ház elé, lementek a lépcsőn. Letett a hordágyra. Anyám mellette állt, valami iszonyatos törés és kín látszott mindkettőjük arcán. Apám arcán a szakáll és a bajusz mögött még egyszer, utoljára mintha valami halvány mosoly rebbent volna át. Mintha azt mondaná:

• Ne törődj vele kölyök, ez is csak egy jó móka, aztán majd hamar találkozunk… Mi ketten férfiak, de persze majd Anya is ott lesz.

Aztán behúzták a cipzárt, és nem maradt senki többé velem, akit szerethettem volna. Csak a vas, csak a hideg, csak a sötét.

Csak a halál.

Apám!