Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy apró és nagyon különleges kis virágtündér. Messze lakott. Túl erdőkön. Mezőkön. Tengereken. Hegyeken. És völgyeken. Valahol, messze túl a szivárványon, egy csodálatos helyen. Társaival együtt azon szorgoskodott, hogy az emberi szem szépséget lásson. A lélek e gyönyörűség láttára pedig boldoggá váljon. Így minden tavasszal, mikor a virágok nyiladozni kezdtek, ők fényes hazájukból útra keltek. Pillekönnyű szárnyaikat rebegtetve repültek az emberek közé, de csak éjjel, hogy senki meg ne lássa őket, és mindent, ami szemet gyönyörködtethet, és szívet melengethet, életre keltettek. 

De hogy miben is volt más ez a parányi kis tündérlány a többi nála sokkal nagyobb, és idősebb tündértársánál? Pálcája helyett ő a szívével dolgozott. Ugyanis az igen nemes volt. A többi tündér ugyanis, varázspálcájuk erejétől diadal ittasan, és pökhendi módon végezte dolgát, és ügyet sem vetettek másokra. Azokra a kis lényekre, akik segíteni szerettek volna. Nem értették, hogyan is értették volna, hiszen nem használták a szívüket, hogy segítségükkel még nagyobb csodát varázsolhatnának az embereknek. De ez a parányi tündérlány velük indult útnak. Utolsónak maradt az indulók sorában. Megvárta míg a többiek tovasuhannak, majd előhívta kedves kis segítőtársait. A legkülönlegesebb madarak repültek elő dallamos hangjára. Tolluk a szivárvány minden színében pompázott, és meg-meg csillant a szikrázó napfényben. Aztán piciny pillangók rebbentek elő rejtekükről. Mind más színű. Más mintázatú. A tündérlány egész beleszédült a kavalkádjukba. Majd végül szorgos kis méhek jelentek meg, készen arra, hogy teljesítsék igen fontos, és nemes feladatukat. Egy egész kis csapattal vágott hát neki tündérünk a hosszú útnak. 

Mikor elérkeztek arra a helyre, ahol dolguk volt a virágukkal, serényen dolgozni kezdtek. A madarak segítettek a méheknek a virágok beporzásában. Amelyikkel kész voltak, oda pedig pillangók szálltak. Örömtáncot lejtettek. És így szeretet rejtettek minden egyes szál virágba. Ezután pedig a tündérlány a szárnyából hulló varázsporral tette őket még káprázatosabbá. És már készen is voltak! A dolgos kis kis állatok, és a tündér szárnya nyomán csodás virágok százai, sőt ezrei borították be a mezőt. És igen, az ő kis mezejük volt a legszebb. A legtökéletesebb. De a tündér csalódottan vette tudomásul, hogy az emberek nem becsülik meg a munkájukat. Mert semmi gyönyörűség nem járta át a szívüket. És balga módon minden virágot leszakítottak. Önzőek voltak. És minden egyes szépséget elpusztítottak. 

Búskomorság kezdett a virágtündér nemes szívén úrrá lenni. Kedves kis madarai, pillangói, méhecskéi hiába is próbálták vigasztalni. Unos untalan csak arra gondolt, hiába volt a szorgos, odaadó munka. Minden elveszett. De akkor egy pöttöm kis méhecske jelent meg előtte. Minden méhek közül a legkisebb. Elmondta, hogy talált egy házat, ahol egy asszony gondosan elültette, és öntözi a leszedett virágokat. És segíti őt a férje is. És három szép gyermeke. Olyan gondosak, és olyan odaadóak, mint ahogy ők végezték mindannyian a mezőn a munkájukat. Hej, több sem kellett a tündérkének! Útra indult ismét kicsiny csapatával abba a házba. Éjjel belopóztak, és nekikezdtek serényen a munkának. Sok éjen át folytatták titokban a dolgukat. És örömmel látták, hogy a ház lakói milyen áhítattal csodálják minden egyes a nap az ajándékukat. Az egyre több, színpompásan nyiladozó virágot. A legutolsó éjjel mindent beleadtak. A méhek és a madarak a lehető legösszehangoltabban dolgoztak. A pillangók a virágok szirmaiban óriás szeretet-szeleteket hagytak. A tündér pedig annyi varázsport hagyott a virágokon, mint azelőtt soha. Így még a lenyűgözőbbnél is lenyűgözőbbek voltak. 

Reggel a felhők között megbújva tekintett le rájuk. Mindannyian a virágtengerben gyönyörködtek, ami a házukat borította. És most már nyugalommal kelt útra, hogy hazamehessen szeretet kis pajtásaival. Mert a munkája többé már nem volt hiábavaló...