"se itt, se Fokföldön, se Ázsiába"-De én csak itt keresem őt. Magam mellett. Mint már annyiszor tettem, amikor a hiány elviselhetetlen fájdalomként hasít a lelkembe. De itt sem lelem. És forog a kés a szívemben. Beleváj. Felhasít. És az ezer sebből kezd vérezni. Mert ezer,meg ezer kép dereng fel bennem. És ezer meg ezer kérdés fogalmazódik meg a fejemben. Mindegyik kérdés a "miérttel" kezdődik. És egy felderengő képpel folytatódik. 

Miért nem játszhat a játékaival, mint a többi gyermek? És akkor én leülnék mellé, tologatnánk a kisautókat, vagy együtt néznénk a színes mesekönyveket. A hangomat elváltoztatva jeleníteném meg neki egy-egy történet szereplőit, csak hogy szórakoztassam. Csak, hogy megajándékozzon engem huncut, eleven mosolyával. Szorosan ölelném, miközben mesélek neki, és belecsókolnék hintőpor illatú kicsi nyakába. Majd pirospozsgás kis arcára is megszámlálhatatlan puszit cuppantanék... 

És miért nem dúdolhatok már neki édes altatót? Mert tudom, hogy szeretné. Hiszen akkor is szerette, amikor a méhemben hordtam. Hangomat, a kedves kis dalokat pici, apró, és igazán finom kis rugdosásokkal, és időnként pacsikkal is jutalmazta. Tudtomra adta, mennyire vágyik arra, hogy álomba ringassam. Hogy együtt lépjünk arra a földre, ahol édes képek vártak rá. Csodás álomképek... 

És miért nem ringathatom soha a karjaimban? Hiszen csakis erre vágytam. Hogy érezhessem bőre selymét. Hogy megfoghassam ici-pici kis kezét. Hogy testeink összeérjenek. Hogy egyek legyünk. Úgy, ahogy egyek voltunk akkor is, amikor még magamban hordoztam. 

És... feltehetnék még számtalan "miérttel" kezdődő kérdést. De mindhiába. Mert őt már sehol nem lelem meg. És mert "akárki megszülethet már, csak ő nem". Ha ennek ellenére mégis keresésére indulok, tudnom kell hát, hogy az élők között nem találhatom meg. El kell mennem oda. Ahhoz a fekete gránit táblához, melyen aranybetűk hirdetik "ő volt". 

Érdemes-e hát lehetetlen küldetésre indulni? Nézőpont kérdése. Hiszen, ha már ő nincs is, valami mindig megmarad belőle. Az emléke örökké lesz. Ott a gránittábla arany betűin. És itt benn. A szívemben. És ha nem is játszhat már soha a játékaival, nem olvashatok neki mesét, nem dúdolhatok neki édes altatót, és nem ringathatom soha a karjaimban, mégis el kell indulnom a felfedezőútra. Csak a célt kell megváltoztatni. Nem azt kell keresnem, hogy miért nem lehet már soha. Azt kell megtalálnom, hogyan lehet ő örökké. Hogyan éljem úgy az életem, hogy elfogadom, "ő volt'. Mert ezt mindenképpen meg kell tennem. Hogy ne legyen hiábavaló, hogy "fény volt", hogy "hő volt". Hogy az elfogyott létezése soha ne legyen hiábavaló...hanem mindig örökkévaló 

(Az idézetek Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című verséből vannak)