Azokon a napokon, amikor nem támad rám elemi erővel a hiánya,úgy érzem magam, mintha egy elkeseredett boxmérkőzésen, ahol éppen a k.o kardja lebeg a fejem felett, kapnék pár perc szünetet, a következő menetig. Vagy mintha egy hajótörés után úsznék küzdelmesen, és kitartóan a part felé, de érzem, már egyre kevesebb a levegőm, nem jutok el a célomig. De ekkor meg tudok pihenni egy zátonyon, legalább csak néhány percre, amíg erőt gyűjtök a folytatáshoz. Igazából mindegy, hogy milyen hasonlatot használok. Hogy éppen az a pár perc szünet adatik meg két mérkőzés között, amikor nem az ellenfél drukkereinek hangos zsibongásával telik meg a fejem, hanem becsukhatom a szemem és csak a saját légzésemre figyelhetek. Vagy a zátonyon ülve szabadon vehetem a levegőt, mert nem kell megküzdenem a szembe jövő, hol kisebb, hol nagyobb hullámok csapásával. A lényeg, hogy lélegzem. Szabadon. Mert szabad vagyok! 

Persze nem a történtektől. Mert az mindig a részem marad. Az enyém is. És az életemé is. Egy mérkőzésen szerzett sérülés, melyet egy óvatlan pillanatban kaptam, és melynek nyoma örökre megmarad. Vagy egy korty víz, melyet le kell nyelnem, mert egy lélegzetvételnyi idő alatt a hullám a számba sodorta. Csak egy pillanat alatt történt. De az az egy pillanat sorsfordítónak tűnik. Mindent lerombolónak. Hiszen hogyan is mernék egy ilyen sérülés után ismét ringbe szállni? És miért lenne értelme tovább úszni? Hiszen ha nem tudok szembeszállni a hullámok csapásával, úgy is megfulladok majd.

És akkor, azokban az elkeserítőnek és végzetesnek tűnő helyzetekben mégis jön egy pillanat. Nevezzük kegyelemnek. Hiszen mi másnak is gondolhatunk egy ajándékot, ami megváltoztathat mindent? Ami ugyan feledtetni nem fogja a velem történteket, és el sem mulasztja. De mindenképpen esélyt adhat. Nekem csak annyi a dolgom, hogy éljek a lehetőséggel. Hogy megbecsüljem a kapott ajándékot. Hogy a mérkőzés szünetében ne az ellenfél drukkereinek szavára figyeljek, hanem behunyt szemmel befelé koncentráljak. A saját erőmre. Hogy ha meglátom a zátonyt, ne ússzak tovább. Hanem pár percre megpihenjek. Hogy ne azon rágódjak, hogy mi volt. Hogy megütöttek. Hogy fulladoztam. Hogy őt elvesztettem. Hanem a cél lebegjen a szemem előtt. A kapott lehetőség. Hogy nyerhetek még. Hogy elérhetek a partra. Hogy ugyan őt már nem kapom vissza, de még élhetek. 

És, hogy garantált-e a győzelem? Vagy az, hogy kiérek a partra? Az, hogy élhetem tovább az életem az igazi boldogság reményével? Azt hiszem nem véletlenül vannak azok a pihenő helyzetek. Azok a kegyelmi pillanatok. És én éppen ezért reménykedem. Bízom. Hiszek. És teszek. Hogy győzzek. Hogy a partra érjek. Hogy éljek. Hiszen ha ezeket nem teszem, mégis milyen cél maradna előttem? Mert ebben az életben mindig a cél a lényeg. Hogy elérjünk valamit. És tudom, vannak olyan helyzetek, mikor azt hisszük elértük, amiért küzdöttünk, de elveszítjük. Ilyen volt ő is nekem. De mivel én itt maradtam, és tovább létezem, új célt kell keresnem. Mert lélegeznem kell. Mert szabadnak kell lennem. Mert élnem kell tovább. Mert nem pazarolhatom a pihenőidőmet. És igen, lehetséges, hogy lesznek új mérkőzések, ahol vesztésre állok majd. És egy újabb hajótörés lehetősége sem kizárt. És lehetnek újabb, szomorú pillanatok az életben. Mert ő már nem lesz többé. Mert örökre nélküle kell élnem. És ez mindig elkísér majd. Ahogy a sérülések. És a véletlenül lenyelt víz. De biztos vagyok benne, mindig ott lesz majd egy újabb pihenőhelyzet. Egy újabb lehetőség. Csak nekem kell eldöntenem, elfogadom-e. Hogy lélegzem-e majd, szabadon, az életemért?... 

Jobb napokon, heteken, ez így történik. És azon dolgozom, hogy ezekből minél több legyen. Hiszen nincs az életben nagyobb ajándék, mint a kegyelem!