Léteztem. Hát miért nem ismersz el? Miért teszel úgy, mintha létezésem puszta illúzió lett volna? Miért kell nevemet elhallgatni, és könnyeket csak titokban ejteni? 

Hiszen éltem. Lehet, hogy csak méhen belül. Pár hetet.  Pár hónapot. De Te is hallottad, és tudom, láttad is, hogy a szívem hevesen dobogott. 

De az is lehet, hogy korán jöttem. Vagy éppen időre. De csak órák adattak, itt a földi életben. Vagy napok. Hetek. Hónapok. De tudod, léteztem. És életem Valakiknek igenis mindennél fontosabb volt. 

Lehet, hogy Neked csupán jelentéktelen, szemvillanásnyi időnek tűnt. Mert mással voltál elfoglalva. Számodra fontos, jelentős életekkel. Ahol nagy történések voltak. Megélt évek. Örömök. Szenvedések.

De tudod Világ, az ...

Este, mikor behunyom a szemem, 

arcod látom magam előtt, de már nem beszélsz. 

Szavak nélkül is értettelek téged, 

és minden percben vártam, hogy majd karjaimba térsz. 

Érintésed melengette szívem, 

és meséltél nekem, pedig nem beszélt a szád. 

Hogyan tudnám elmondani néked, 

milyen erősen és régóta vágytam már rád. 

Bízom abban, hogy lelked él, 

és gyönyörű fényben, fennen ragyog. 

Hogy ott, abban a másvilágban érzed, 

hőn szerető édesanyád vagyok.  

Hogy este, mikor behunyom a szemem, 

lelkemmel lelked megérinthetem. 

Szavak nélkül is érthetlek majd téged, 

és te érezheted örök szeretetem. 

Apró, szilánkos darabokra. Azon a napon. Hangos csörömpöléssel. Engem is megsebezve. A szilánkokat pedig, mivel olyan apróak voltak, nagyon nehéz volt összetakarítani. Sok időbe telt. Jutott belőle mindenhova. A legrejtettebb helyekre is. Újabb és újabb sebeket ejtve, mikor próbáltam őket összeszedni. Tudom, még mindig vannak. Ezért óvatosan lépkedek, és nyitott szemmel járok. De akkor erre képtelen voltam. Csak mentem, eszemet vesztve. Nem érdekelt, ha szilánkra lépek. Vagy ha belenyúlok. Mivel hajtott a lázas kétségbeesés. Megtalálni az összeset, hogy újra minden Egész lehessen. 

De hiába. Lehetetlen küldetés volt az, amire vállalkoztam. A becsapódás nagy volt, és az Egész olyan törékeny. Hiába látszott szilárdnak. Erősnek. ...

Fekszem, és a plafont bámulom: Változik valaha valami? 

Ez a kérdés kattogott ma a fejemben, mint egy légkalapács. A hangja iszonyatos erővel szólt, és abban a hangzavarban nem halottam a többi gondolatom. 

Igen, valóban úgy gondolom-bármilyen közhelyes is-az idő segített. Idővel megtanultam élni a fájdalommal. Néha egy-egy pillanatra, órákra, vagy napokra-ez mindig változó-még letenni is képes vagyok azt a batyut, amit az elsírt és el nem sírt könnyeimmel töltöttem meg. Igen, az el nem sírtakkal is. Különleges batyu ez. Mindent magába zárt. Még azokat a dolgokat is, amiket tudatosan nem engedek megtörténni. Ezért olyan nehéz. És ezért kell olykor letennem. Olyan fárasztó cipelni. És nem szeretnék összeroskadni a súly alatt. 

...

Aludj el Kincsem, 

Hisz, már semmi baj sincsen! 

Álmodj szépet, messzeséget, 

csillagokat, felhőcskéket!

Napot, holdat, pillangókat,  

Tündéreket, kis manókat!

Álmodj ma, és álmodj holnap, 

és minden örökké való nap! 

Álmodd azt, hogy együtt vagyunk, 

szél repít, és lobog hajunk! 

Álmodd, hogy karomban tartlak,

csitítgatlak, vigasztallak! 

Álmodd, hogy ha szörnyek jönnek, 

érted velük küzdök majd meg!

Álmodj hegyet, álmodj völgyet, 

tavat, folyót, erdőt, zöldet! 

Álmodj napfényt,melengetőt, 

havas tájat, szép hegytetőt! 

Álmodj velem, szépen kérlek, 

őrizd meg a szép emléket! 

Édesanyád szeretetét, 

szíve minden ...

Megláthatom szemed színét

Érezhetem bőröd selymét

Kezedet majd megfoghatom

Testedet is ringathatom

Hangodat még hallgathatom

Arcodat tán simíthatom

Láthatlak majd éjjel nappal 

Kezdhetjük majd tiszta lappal 

Bánatomat elfeledve

Szenvedéseim elvetve

Ágyadat puhára vetve

Halk altatót énekelve

Szorosan egymáshoz bújva

Kezeinket összefonva

Együtt lehetünk majd talán 

Túl e világ minden baján

Szeretetünk szép talaján

Gyermek csüng majd édesanyán 

Eljött az ősz. Hamarosan a fák megannyi színben pompáznak majd. Amikor pedig elérkezik az ideje ledobják színes öltözetüket, és kopáran ácsorognak majd, várva, hogy a hópelyhek öltöztessék fel őket csodálatos, fehér ruhába. Majd több hónapos szendeségükből a pajkos tavasztündér hívogató színekbe öltözteti őket, hogy mindenki a földön az életet ünnepelje. A nyári napfény sugarai elől pedig ezek az élénk színűre festett és hatalmasra duzzadt lombkoronák adják majd az enyhet adó árnyékot. A természet velünk lélegzik. Velünk változik... 

Amikor elment nyár volt. Szeszélyes nyár. Nagy hőség. Fullasztó meleg. A viharos idő előjelei. Majd villámok. Dörgések. Esők. De nem enyhet adóak. Csak még fullasztóbb levegőt ...

Fényképek. Amiket nap mint nap látok. Mosolygó arcok. Vidám kisgyerekek. Fürtösek. Egyenes hajúak. Kék szeműek. Barna szeműek. Huncutok. Elevenek. Szófogadóak. De Te egy képen sem szerepelsz. 

Neked nem jutott a mindennapok boldog perceiből. A gyermekkor gondtalanságából. Soha nem ülsz majd szánkóra, hogy hangosan kacagva együtt csússzunk le a havas domboldalon. Nem állsz már soha csillogó szemmel a karácsonyfa alatt, a színes díszeket, a fényeket és a csillagszórót ámulattal nézve. Nem készítünk már soha fészket, és nem festünk tojást húsvétkor. Nem szedünk már soha hóvirágot és ibolyát a tavaszi napfény első, pislákoló sugarainak kíséretében. Nem pancsolunk már soha a nyári kánikulában. Nem sétálunk már soha az őszi ...

Aznap nem esett. Az elmúlt napokban sokszor volt kiszámíthatatlan az időjárás. Hol hét ágra sütött a nap, hol pedig zord felhők lepték el az eget. Hírnökei voltak a közelgő változásnak. A viharos időnek. 

De aznap nem esett. A nap makacsul állta az ostromot. És kitartásának köszönhetően a felhők csak jött ment kis csavargóvá szelídültek az égen. Nem mertek küzdeni bátor ellenfelükkel. Így a nap harc nélkül csatát nyert. 

Pedig azt gondoltam, ehhez az alkalomhoz ború illene. Felhők. Zápor. Zivatar. Hogy még az ég is sirassa. Élők és holtak is gyászba boruljanak. Mindenki érezze az elvesztésének a fájdalmát. Ismerősök. Ismeretlenek. Fiatalok. Öregek. Együtt üljön minden halandó lélek tort a mulandóság felett. Énekelje ...

Ez az egy szó jár a fejemben... 

Szeretlek, bár sosem ölelhettelek. 

Szeretlek, bár szemtől szemben sosem láthattalak. 

Szeretlek, bár sosem puszilhattalak. 

Szeretlek mindennek ellenére. És szeretlek oly sok mindenért.

Szeretlek az összes nekem adott apró emlékfoszlányért. 

Szeretlek  minden mozdulatodért. 

Szeretlek az életedért. 

Szeretlek a tanításaidért. 

Szeretlek mindezekért. És szeretlek egyvalamiben. 

Szeretlek a halálodban...

A harag, amit elvesztésed miatt éreztem, csak lassan foszlott szerte. A ködfátyol nem csak a hajnali órák szüleménye volt. Egész nap elhomályosította a látásom. Járhatatlanná tette az utam. És bár magamnak sem mertem bevallani, engem ez egyáltalán nem rémített. Nem ...