Eljöttetek hát erre a világra. Nagyon sokan, sokat gondolva, féltőn vártunk Rátok. Nem az enyéim vagytok, mégis oly sokat jelentetek nekem. 

Kicsit korán jöttetek. Kicsit sietettek. Talán ennek az is az oka, hogy minél előbb szeretettétek volna csodálatos Szüleitek ragyogó szemét látni. Mert igyekeztetek az értetek szívvel-lélekkel küzdő Édesanyátokkal mihamarabb szemtől szembe találkozni. Érezni szerettétek volna kezének érintését. Puhaságát. Gyengédségét. Érezni szerető ölelését. 

Harcosok vagytok, csakúgy, mint Édesanyátok. Aki minden egyes nap minden egyes percében félt. Nem valamitől . Hisz nagyon is bátor. Kevés nála bátrabb embert ismerek. Értetek félt. Az életetekért...

Harcolt, amikor megpróbálták vele ...

Szikrázóan sütött a nap. Ragyogó fényességével bevilágította a teret, az alig megkezdett és oly hamar befejezett életeknek állított emlékeket. Ott álltam, és csak bámultam a fekete grániton az arany feliratot. Nem az értetlenség, vagy a válaszok keresése volt az, ami magával ragadott. Hiszen az elmúlt egy év alatt volt ideje a szívemnek, és az eszemnek egyaránt szembesülni azzal, hogy ami megtörtént, az nagyon is valóságos. Velem történik. Velünk történt. És idővel azzal is szembesülnöm kellett, hogy a keresett válaszok nem biztos, hogy azonnal megtalálnak engem. És ha meg is találnának, őszintén elmondva, mit sem enyhítenének a veszteség fájdalmán. A fájdalommal nekem kell megküzdenem. El kell engednem, le kell tennem. Ez persze ...

Sírni tudnék. Már napok óta. Megállíthatatlanul. Egész nap. Minden igyekezetem ellenére keserűség, düh és fájdalom egyvelege kerít hatalmába. Erősen szorít. Fogva tart. Nem engedi, hogy akár csak egy kis lépést is elmozduljak. Teljesen megbénít. 

Számtalanszor átgondoltam már, és igyekeztem magamban is tudatosítani, hogy a "Miért"-tel kezdődő kérdések nem hoznak eredményt. Sem megnyugvást. Csak a lelkem marcangolják. Mégis, vannak olyan élethelyzetek, amiben akaratlanul is felbukkannak ezek a kérdések. Mert makacs jószágok. Rettenetesen erőszakosak. És ugyan nem szívesen látott vendégek, ők ezzel nem sokat foglalkoznak. Lételemük az alkalmatlankodás... 

Sokáig nem fogtam fel a szívemmel, hogy ha nekem megállt az élet a Kisfiam ...

Elmerültem a csendességben. Minden olyan békés volt. Úgy éreztem, valamiképpen velem vagy...

Majd a mindennapok dolgainak tengerében úsztam. Küzdelmekben, fájdalmakban, örömökben. És bevallom, megfeledkeztem Rólad. Vagyis nem jutottál eszembe annyiszor. Sem keserű, sem pedig édes emlékek nem ötlöttek fel bennem. Csak harcoltam, sírtam, vagy éppen örültem. De nem Miattad. Magam miatt. Az életem miatt. Aminek nem vagy része, akármennyire is szeretném. Amiben ugyan helyet készítettem Neked, de el kellett fogadnom, hogy azt soha nem fogod elfoglalni. Legalábbis nem úgy, ahogyan azt én elterveztem. 

Szóval arra gondoltam, hogy egy ideje nem gondoltam Rád. Megálltam egy pillanatra, és elgondolkoztam. Nem találtam rá magyarázatot. Hiszen az ...

Ijesztő, és mégis vonz. Mint egy mágnes, érzem, egyre közelebb húz magához. Sok mindent szeretne mondani. Beszélni és megértetni. Én pedig szeretném megérteni. A szavát, minden mondatát. Így hát igyekszem felé.

Kalandos utazás ez, tele labirintusokkal, útvesztőkkel. Ugyan igyekszem a térképet követni, de azon jelöletlenek az előttem álló akadályok. Fontos, és megválaszolatlan kérdések alakulnak át látszólag járhatatlan, és átláthatatlan utakká. Megtorpanok. Úgy vélem, csak akkor vagyok képes az utat megjárni, ha a kérdésekre választ találok. Most. Azonnal. Hiszen akkor eltűnnek az akadályok.

Dühös leszek. Nem tudom megválaszolni a kérdéseket. Egy évvel ezelőtt sem tudtam. Elkeseredem. Azt gondolom, esélytelen, hogy utamon ...

Ülök a gép előtt, és a megfelelő címen gondolkozom. Ami a leginkább kifejező. Ami alkalmas arra, hogy megjelenítse azt a helyzetet, amiben vagyok. Amibe múlt hét kedden csöppentem bele. Váratlanul, és nem tagadom, teljesen kétségbeesetten. De ami eszembe jut, annyira ambivalensen hat. Olyan kontrasztos. Viszont, ha egészen őszintén belegondolok, az egész helyzet nem más, mint egy látszólagos hatalmas káosz renddé alakulása. Összerendeződés. A mindennapjaim gyönyörű metamorfózisa... 

Feküdtem a füvön, és üvöltöttem a fájdalomtól. Elemi erővel szakadt fel belőlem. Nem sírtam, de borzalmas hangok törték meg a rémület csendjét. És én éreztem, ez valahonnan a lelkem mélyéből tör elő. Hogy az elmúlt egy év történéseinek minden ...

Órák óta hullnak a könnyeim. Megállíthatatlanul. Hömpölygő folyó, majd háborgó tenger. És én nem értem, hogyan keveredtem ebbe a viharba. Nem értem záporozó könnyeimet. Nem értem a viharos szelet, ami felkavarja az egyre duzzadó vizet. De legfőképpen magamat nem értem. A látszólag indokolatlan érzéseimet. A bizonytalanságomat. A nyugtalanságomat. 

Hiszen napok óta minden olyan csendes volt. Olyan békés. Nyugalmat árasztó. Meleget adó. Úgy tűnt, hogy hosszú, hónapokig tartó bolyongás után megtaláltam az én kis szigetemet. Amit olyan régóta kerestem. Ahol nem szűkös helyeken szorongva és rettegve kell az életem folyására tekintenem. Azt a helyet, ahol szabadon, és a fényességben járva élhetem az életem. Élhetem. És nem csak ...

2018.06.05-én. Újra. Más emberré formált, hogy egy angyalbaba édesanyja lettem...

A küzdelmek. A könnyek. A fájdalmak. A terhek. És az,hogy mindezeket letettem...

2018.06.04. Éjszaka volt, és borzasztóan meleg. Ültem a szobám csendjében, és imádkoztam. Terhekkel volt tele a szívem. Olyanokkal, amik sebet ejtettek. Amiket napok óta hordoztam. Olyanokkal, amik gyilkosak voltak. Amiket már majdnem egy éve hordoztam. Szabadulni vágytam. Mindegyiktől. Nem tettem kivételt. Nem szerettem a sebeket. Se frisseket, se régieket. Békességre vágytam. Örömre. Boldogságra. És bár mindez annyira lehetetlennek tűnt, én mégis hittem. Ez volt az egyetlen esélyem. Hiszen magamtól képtelen vagyok letenni a terheket. Kínzó béklyóim már majdnem egy éve, és ...

Hogy miként telt az elmúlt egy évem... Akkor elmondanám neked, mennyire nehéz volt Nélküled.

Hogy mennyire vágytam  megpuszilni rózsás arcodat, érezni finom  illatodat. Hogy mennyire nehéz volt levegőt venni. Hogy volt, amikor nem tudtam lélegezni. Hogy volt, mikor azt hittem nincs tovább. Minden nap átéltem a kínok kínját. 

Hogy küzdöttem, de oly sokszor elbuktam. Hogy a fényből a sötétbe jutottam. Hogy a sötétből menekülni vágytam. És csak a te kis arcodat véltem látni könnyeim áradatában. 

Hogy a sötétben mennyire összetört voltam. Hogy esténként csak bolyongtam, kóboroltam. Hogy gondolataim és kérdéseim nem hoztak vigaszt. Hogy azt hittem, felesleges kérdezni ezt vagy azt. És bár nem gondoltam, de volt, Aki meghallgatta a ...