Amik a lelkem kertjében nőnek. Amik oly sokáig hervadtak.  A nap nem sütött soha, és sötét fellegek gyülekeztek nap mint nap a lelkem egén, hatalmas viharok hírhozóiként. Majd amikor ezek a viharok lecsaptak, a nehezen meginduló piciny hajtásokra minduntalan pusztulás várt. 

Pedig a virágok nyílni szerettek volna.  Az ismétlődően jelentkező, mindent elpusztító viharokkal dacolva. Kitartásukkal elő-előcsalogatták a napot, aki a könnyekkel összefogva igyekezte segíteni a virágok növekedését. Színpompássá válását. Virulását. De minden alkalommal, mikor a fellegek eltűnni látszottak, a virágok elvetett magvaiból pedig nyiladozó hajtások lettek, a sötét fellegek még többen jöttek. És leszorították a napot az égről. Elé álltak, ...

Nem engedem, hogy újra megtörténjen. Nem engedhetem. Minden idegszálammal, erőmmel, hitemmel küzdöttem, hogy a szívem darabjai újra egyesüljenek. Most pedig újra fenyeget a veszély. Ismét széteshet. Darabokra hullhat. Megtörhet, vérezhet. Mély és fájdalmas sebekből. 

És meg is történik. Borzalmasan sajog. Elviselhetetlenül. Könnyek mardossák a lelkemet,  és mérhetetlen harag és önvád hajt uralma alá. Nem gondoltam, hogy ez újra, ilyen intenzitással megtörténhet. Nem akartam, hogy megtörténjen. De eljöttek hozzám, kéretlenül. Ellenségesek, erőszakosak. Bántó és meggondolatlan mondatok hozadékai. Rettenetes erővel kapaszkodnak két oldalról a szívembe. Segítségért kiáltok, hiszen jól ismert helyzetről, fájdalomról van szó. ...

Nem a testé, hanem a léleké. Mély sebeket okozott. Mardosott belül, és mindenre kiterjedt. Minden érzékszervemre. Minden napomra, órámra, percemre. Minden gondolatomra. Aztán idővel enyhülni kezdett. És vágytam a teljes gyógyulást. Tudtam, hosszú kúrára lesz szükségem. És sokszor erős fájdalmak nehezítik majd a dolgomat. De elhatároztam, bátran küzdök majd, minden erőmmel. És persze igyekszem betartani az utasításokat. 

Aztán hetek, hónapok elteltével egy olyan stádiumba érkeztem, hogy azt hittem nincs visszaút. Nincs gyógyulás. Napról napra romlott az állapotom. Az utasítások nem használtak. Sőt, mintha minden kimondott szó, tanács csak rontott volna a helyzeten. Felerősödtek a fájdalmaim, és elhagyott a bátorságom. A ...

Mindent betöltött a fényesség. Színpompás virágok százai, és ezrei között sétáltak, szaladgáltak, kacagtak. Lépésük könnyed volt, légies. Ruhájuk nesztelenül, fénycsóvaként suhant utánuk. Hatalmas, méltóságteljes fák árnyékában pihentek és játszottak. Sokan voltak, megszámlálhatatlanul sokan. Fájdalmasan sokan. Mégis, mikor végignéztem rajtuk, megmagyarázhatatlan öröm töltött el a szívet tépő bánat helyett. De tudtam, hogy itt Őt nem lelhetem, tovább kell haladnom, ennek a csodálatos kertnek egy csendes szegletébe.

És megpillantottam. Lassan haladtam. Ugyan hajtott a kíváncsiságom, a vágy, hogy végre láthassam, és a karomban tarthassam, éreztem, nincs helye a kapkodásnak. Szerettem volna, ha gyengéd lesz. A lehető ...

Csak lebegtem. Álom és valóság határán. De az is lehet, hogy pusztán csak álom volt, és sosem valóság. Hogy csak hinni akartam, de az eszemmel mindig tudtam. Hogy sosem enyém. Hogy egy napon majd elveszthetem. Hogy egyszer eltemetem. 

Lebegtem. Mikor a fényben már akkor is látszott, amikor csak sejthettem. És pár nap múlva már erősebben látszott. És később már élt, teljesen. 

És a földön jártam. Mikor hetekig uralta az elmémet az aggodalom, hogy őt is elveszthetem. Minden nap, mikor tehetetlenül feküdtem. Gondterhes estéken, és nyomasztó reggeleken. 

És újra lebegtem. Mert életre ítéltetett. Mert nekem adatott. Mert a szíve a szívemmel dobogott. 

Majd a poklot jártam. Mert sürgős volt. És megrémültem. Nem magamért, hanem ...

A szememet a könnyek borítják. Érzem, hogy hamarosan a lehullott cseppek sós tengerében fuldoklom majd. Csak záporoznak a könnyeim megállíthatatlanul, és én hagyom. Megtanultam már, hogy képes vagyok ebben a tengerben úszni. Csak a félelmem miatt fuldoklom. De ha erőt veszek magamon,  a felszínre bukom, és a partra úszom.

De ott a parton úrrá lesz rajtam a fáradtság. Gúzsba köt, megbéklyóz. Kemény küzdelem folyt a könnyeim tengerében. S habár én emelkedtem felül, mert ebben a csatában nem a víz, hanem az erős szív volt az úr, a lelkem meggyötört lett. És ott a parton ezernyi kérdés suhan át az agyamon. Olyan kérdések melyek csak erősítik a fáradtságom.

És rájövök. Nagyobb küzdelem folyik itt a parton, mint ott, a könnyeim ...

29 éves lettem... Tavaly még az Ajándékomra vártam. Arra az Ajándékra mely egész életemben, és nem csak a születésnapjaimon, ragyogja majd be a szívemet, a lelkemet.  De sajnos nem találtam meg. Eltűnt az altatógáz, a fájdalomcsillapító és a nyugtató ködében. Abban a gyászos csendben. Kongott minden az ürességtől, és a lelkem megtelt keserűséggel. Sötétségbe borult minden és jégcsapok keletkeztek a szívemen. Vártam, hogy kisüssön a nap, mert tudtam, hogy hidegben és sötétben nem vághatok neki az ajándékom megkeresésének. Túl veszélyes lenne. Eltévednék, megfagynék, megsemmisülnék. 

Egy ideje elkezdett sütni a nap. Ugyan nem árasztott el még melegének teljes erejével, de a keresés megkezdéséhez pont elegendő volt. ...

A legnehezebb levegőt venni. Az agyamban hallom, ahogy valaki utasít. "Szívd be, és fújd ki!" Így hát ezt teszem. Gépiesen. És nem értem mi a helyzet most velem. Miért lett hirtelen minden olyan nehéz? 

Hiszen jól indult a nap. Persze voltak apró kis bosszankodások, de semmi eget rengető. Aztán valami a nap végére hirtelen erőt vett rajtam. Valami mélyről jövő és felettébb gonosz. Azt sejtettem, hogy már jól ismerem őt, hiszen találkoztunk már sokszor ezelőtt. Hiába állt még csak az ajtón kívül, a kopogtatásából, annak erőszakosságából felismerni véltem. Úgy gondoltam, Bánat áll az ajtóm mögött. 

Nem szerettem volna beengedni, próbáltam erős lenni, küzdeni ellene, de valamiért nem ment. Mikor már azt hittem, minden ...

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer az Igazság. Az a bizonyos. Az a nagybetűs. Aminek keresésére a Szív apró, piciny darabjai távcsővel és nagyítóval vágtak neki. Mentek, meneteltek szüntelenül, erős akarattal, éjt nappallá téve, napokon, heteken, hónapokon keresztül. Megjártak sűrű sötét helyeket, és elvesztek. Sziklás magaslatokból a mélybe zuhantak. Túl veszélyes zsákutcákba futottak.  Hogyan lehetséges ez? Hiszen amilyen apró darabokra szakadt a Szív, olyan erősen, szilárd hittel és meggyőződéssel keresték egyenként az Igazságot. Igen. Azt a bizonyosat. Azt a nagybetűset. 

Hiszen azzal a céllal indultak el ezek a piciny, de annál bátrabb Szívdarabok, hogy fájdalmas kérdésekre találjanak választ. Halált megvető ...

Sosem érezted még magad ilyen magányosnak. Sosem volt még ennyire nagy a csendesség.Benned kong minden az ürességtől, és csak a csend szava visszhangzik a füledben, az elmédben. Körülötted talán már nem is áll annyi ember, mert messziről világít az a bizonyos bélyeg. Vörösen izzik rajtad. Akinek bántja a szemét hamar elhagy, vagy csendesen és észrevétlenül igyekszik távozni. De mi a helyzet azokkal akik maradnak? Akik a vörösen izzó bélyeg, és a benned rejlő üresség ellenére szeretnének melletted lenni? Akik nem közhelyekkel, hanem a saját csendjükkel igyekeznek szimfóniát varázsolni a lelkedben? Hiszen a Te csended és az övé(k) visszhangjai gyönyörű dallammá alakulhatnak át ... Ha engeded.

Ugyanis gyakran nehéz mást a saját ...