Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy nagyon furcsa ország. Olyan, amiben minden színtelen  volt. Színtelen a fű. A fák. A virágok. Az ég. A föld. A madarak. Még maguk az emberek is. Mindent az a furcsa, szürkéhez hasonlító, de mégis valamiképpen átlátszó szín borított. Szem ilyet még nem látott. És talán nehéz is elképzelni. Szó, ami szó, minden rettenetesen unalmasnak tetszett. 

Történt egyszer, hogy ebbe a világba egy különleges kisfiú tévedt. Tétován bámult a tájra, az emberekre. Alig akart hinni a szemének. 

-Létezik hát ilyen ország?

A fű szürke. Az ég borult. Minden mosoly lekonyult.

Szemük szürke. Arcuk sápadt. Nem láttam még ily csodákat. 

Vagy hát nem is csoda ez. Csak unalmas és színtelen. 

...

Egy könnyű, tavasz eleji szél hátán érkezett. Enyhe fuvallat volt. Mert féltette. És óvta őt. Nehogy lepottyanjon. Amilyen pici volt ugyanis, olyan nagy feladatot bíztak rá. Nem volt hát szabad, hogy valahol út közben nyoma vesszen. Már az utazás alatt neki látott a munkának. Nem tudott várni. Annyira türelmetlen volt. És hát az idő is szorította. 

Amerre repült, rügyeztek a fák. Nyíltak a virágok. A mezőn csillogó, friss fű nőtt. Mindent belengett a tavasz bársonyos, édeskés illata. Napsütés kísérte. És madárdal. Hosszú, és tevékeny útja végén megérkezett oda, ahol már annyira várták őt. Kicsi úti batyujából óvatosan előszedett mindent, amit hozott: egy fiola boldogságot, egy fiola szeretet, egy fiola reményt. Szóval ...

Fáradtan, és némileg elgyötörten tekintett ki az ablakon. Azon lopott pillanatok egyike volt, melyben pár percre nem kellett erősnek lenni. Amikor szabadon sírhatott. Nem álltak mellette a gyerekek, és a férje is munkában volt. Nézte a tájat. Hideg volt már. Csípős hideg. De mégsem érezte. Gondolataiban egész máshol járt. Azon az április végi napon. És egyszerre annyi érzés öntötte el. De persze leginkább a bánat igyekezett befészkelni magát a szívébe. Utat törni a szép emlékek között, elhozva annak a napnak minden borzalmát. És amikor már megindulna a könnyek áradata, valami furcsa fénycsóva szökik be az ablakon. Ide-oda cikázik, majd egy ponton megállapodik. A fényesség egyre halványul. Majd egy kicsi, varázslatos lény alakja ...

A kisfiú csak állt ott, megilletődötten. Valami  egészen mélyről, szívből jövő gyönyörűség lett rajta úrrá. Erre várt hónapok óta. Erre a nagy találkozásra. Hogy minden érzékszervével elmerülhessen ebben a csodában. Így hát félénken, izgatottságtól vezérelve megtette az első lépést. Felé... 

Először az illatát érezte meg. Istenem, milyen finom is volt! Mindent jóság és édesség lengett be. Felkúszott az illat  az orrába, és a csepp kisfiú csillogó szemeibe ragyogást hozott. A csodától megszédülve igyekezett piciny kezeinek mozgását a lába járásával összehangolni. Hogy minél közelebb kerüljön hozzá. Hogy minél előbb megérinthesse. 

Mikor végre odaért, a lehető legóvatosabban igyekezett megérinteni. ...

Történt egyszer, nem is olyan régen, hogy milliónyi pillangó gyülekezett egy csodálatosan színes és ragyogó szivárvány alatt. Bátortalanul rebegtették pillekönnyű szárnyaikat, és zavartan keresték a helyüket az összegyűlt sokadalomban. Minél tovább nézte őket az ember, egyre inkább az az érzése támadt, hogy sietősen kellett eddigi lakhelyükről távozni. És ez a távozás megzavarta őket. És talán meg is viselte. Hiszen jól látszott; hiába gyűltek össze ennyien, megannyi csodálatos és különleges kis teremtmény, hiába érkeztek meg lehelet finom rebbenésekkel a legcsodálatosabb helyre, amit szem valaha is látott, ez a sokadalom nem volt más, csak egy zavart csődület. Hiányzott a harmónia. És a béke. Pedig minden olyan tökéletes ...

Azon gondolkodott, hogy mikor és hogyan történt? Talán az egyik régi pajtásával verekedett. Vagy az is lehet, hogy a játszótéren leesett a mászókáról. Vagy netán otthon, minden szülői intelem ellenére, a játék hevében történt meg a baj. Nem emlékezett tisztán, hogy egy bevérzett szem, egy lehorzsolt térd, vagy egy betörött fej okozta azt a hatalmas fájdalmat. Csak az érzésre emlékezett. Arra, hogy azt hitte, ennek sosem lesz vége. Hogy szúrt, hasogatott, égetett. És a szavakra. Igen, azokat a szavakat sose felejtette el. "Ne sírj már! Katonadolog. A fiúk erősek. A fiúk nem sírnak." És emlékszik az értetlenkedésre. A saját értetlenkedésére.  Hát hogy ne lehetne sírni, mikor ilyen borzalmasan fáj valami? Mikor az egész testét ...

Anya felkel reggel. Kinyitja a szemét. Tölt magának egy csésze kávét. Vagy egy bögre teát. Esetleg tejet. Talán kakaót. Megissza, és közben elkezd a nap menetrendjén gondolkodni. Még álmos, és a fogaskerekek csak lassan indulnak meg az agyában. Munka. Vagy esetleg gyerek. Bevásárlás. Főzés. Mosás. Takarítás. Talán jut idő az olvasásra. Vagy egy kis tévézésre. Egy forró fürdőre. Vagy kell, hogy idő jusson a gyerekre. A játékra. A tanulásra. A fürdetésre. A fogmosásra. Az esti mesére. Jóéjtpuszira. Vagy esetleg puszikra. A kedves megölelése. Vagy magányos elalvás. És az egész kezdődhet elölről. 

És Anya olyan sokan van. Látszólag ugyanolyan, mint mások. Éli az életét. Mindennap teszi a dolgát. Ugyanazokon gondolkodik. ...

-Régóta várok Rád- mondta olyan kellemes hanggal, mintha egy csengettyű csilingelne. - Érezted ugye, hogy szükségem van Rád? 

Kérdésére könnyek gyűltek a szemembe. Nem, gondoltam magamban, semmi ilyesmit nem éreztem. Hiszen annyi harag volt a szívemben. Annyi keserűség. És az elsírt könnyek óceánjában nem voltam képes úszni. Fuldokoltam, és a túléléssel voltam elfoglalva. Fel sem merült bennem az a gondolat, hogy szüksége lehet rám. Hiszen mindenki azt mondta, engedjem el. Meg, hogy ő már egy jobb világban létezik. És, hogy neki már nem fáj semmi. És mérhetetlen boldogság veszi őt körbe. De nem mertem neki bevallani az igazat. 

-Persze, tudtam, és próbáltam hozzád sietni, csak éppen... 

- Nem kell szabadkoznod. Láttam ...

Ahogy elsírsz minden könnyet, ami a lelked nyomasztotta. 

Vagy ahogy némán, megrendülten állsz, elgondolkodva. 

Ahogy az emlékek halvány mosolyt varázsolnak az arcodra. 

Vagy ahogy mindez a lelked csak tovább szorította. 

Ahogy a gyásztól remegve gyertyát gyújt a kezed. 

Vagy ahogy ezt remegő kéz nélkül teszed. 

Ahogy síromon gondosan virágot rendezel. 

Vagy ahogy rám otthon emlékezel. 

Ahogy kinyújtott kezed, és szorosan ölelne két karod. 

Vagy ahogy a megrendültségtől állva nem jönnek a mozdulatok. 

Ahogy elmondanád mennyire szeretsz, de már nem lehet. 

Vagy nem is mondani szeretnéd, csak azt, hogy érezzem a szeretetet. 

Láttalak, és tudom, érzem, hogy szeretsz, 

És ez az, amit én is itt ...

Jön velem szembe az utcán. Idegen. Sosem láttuk egymást, mégis rám mosolyog. A bevásárlásból jön, ahova én igyekszem. A mai világban, amikor mindenki rohan a dolgára, amikor a társas magány jelentését szinte mindenki a saját bőrén kezdi megtapasztalni, olyan jó érzés látni, hogy az emberek képesek még egymás felé igaz érzések közvetítésére. És hogy ezek az érzelmek nem csak negatívak. Hogy az embereknek nem csupán a kilátástalanság, és a szomorúság jutott osztályrészül. Hogy képesek még boldognak lenni. A boldogságukat másoknak is osztani. Idegenekre mosolyogni. 

És ahelyett, hogy viszonoznám ezt a váratlan, de határtalanul jóleső kedvességet, valami félszeg mosoly jelenik meg a szám szegletében. És amilyen gyorsan jön, ...