Csillagok útvesztője
Zsombi emlékére
Egyszer egy kisfiú valahogy a csillagok közé tévedt. Ő sem értette, hogyan is történhetett. Nemrég még anyácskája hangját hallgatta, majd álomba szenderült. Aztán itt találta magát. Ebben a nagy sötétségben. Fenn a csillagok között. Ment, mendegélt, mire elért a Holdig. Az huncutan nevetett rá, és megszólította.
-Mi járatban vagy itt te Gyermek?
- Kedves Hold, kérlek segíts nekem!-kérlelte a fiú. -Magam sem értem, hogy kerülök ide. És nem találom a hazavezető utat.
-Sajnos ebben nem lehetek a segítségedre,-válaszolta a Hold-de, ha megteszed, hogy kifényesítesz engem, éjszakára szállást adok. Reggel aztán, dolgom végeztél, helyemet a Napnak adom. Beszélj vele, talán ő többet tud majd nálam!
A fiú némileg ...
Történt egyszer, hogy az Álmok országában hatalmas háború kerekedett. Angyalok küzdöttek különböző gonosz és félelmetes lényekkel. Volt közöttük hétfejű sárkány, vasorrú banya, még ördögök is, fekete vasvillával. Az angyalok hiába harcoltak minden erejükkel, és hiába öltöztek teljes vértezetbe. Úgy tűnt a háborút elveszítik. Történetüknek nem lesz boldog befejezése, és országukat a gonoszság és sötétség hajtja majd uralma alá. Mikor már a legkilátástalanabbnak tűnt helyzetük, az angyalok hírnöke jelent meg a csatamezőn. Szárnya igen csapzott volt a nagy sietségtől, arany színű saruját pedig az út felverődött pora lepte. Egy kisfiúról hozott nekik hírt. Egy igen bátor, sokat harcoló kisfiúról. Zsombornak ...
Egyszer volt, hol nem volt, a nem is annyira távoli múltban, született egy egészen különleges kisfiú. Aki csak látta,mind jókedvre derült édes mosolya és feltűnő jókedve láttán. És az a kacaj, ami elhagyta a száját, talán még különlegesebb volt, mint maga a gyermek. Hiszen annak a nevetésnek igazi varázsereje volt. Minden szív betegségét, bánatát képes volt egy szempillantás alatt semmisé tenni. Helyette megelégedés és boldogság költözött mindazoknak a lelkébe, akik találkoztak ezzel a különleges kisfiúval, és hallották csilingelő és magával ragadó kacagását. 
Először otthon látogatta meg őket. Kis hátizsákját szorongatva kopogtatott be az ajtón. És ők örömmel fogadták. Beinvitálták. Süteménnyel és kakaóval kínálták. A manócska egészen meghatódott a szíves fogadtatás láttán. Lassan kortyolgatta kakaóját, és közben kedélyesen csevegett a kis ház lakóival. Hogy milyen jól is érezte itt magát! Úgy, mintha mindig is itt lakott volna. Mintha ez a hely lenne kezdetektől fogva az otthona. Pedig ő nagyon is messziről jött. És rettenetesen hosszú utat tett meg idáig. Álomország ugyanis elképzelhetetlenül messze van. Szinte egy másik életben. 
Szenteste már lázasan készülődött. Készült a nagy találkozásra. De akkor este még csak lopva pillantgatott be az ablakon. Alig tudta visszafogni magát izgalmában, hogy ne menjen be rögtön a meleg szobába, egyenesen a karácsonyfa alá, és mosolyogjon huncutan az őt már olyannyira várókra. Még nem lehetett. Még nem szabadott. Ám amint a reggeli napfény első sugarai bevilágítottak az ablakon, azonnal elfoglalta a helyét a fa alatt. Szárnyain a tollpihéket gondosan eligazgatta, kicsi glóriáját kifényesítette és csillogó tekintettel várakozott arra, hogy felébredjenek. Hogy észre vegyék. Hogy megörüljenek. 
Csípős téli széllel látogatja meg 
Volt egyszer egy kisfiú. Éppen olyan, mint a többi. Szeretett játszani. Szerette a vonatokat. A tűzoltóautókat. Egyszóval minden olyat, amit a többi kisfiú is.Viszont egy valamiben mégis eltért másoktól. Az ő édesanyja egy földre szállt tündér volt. Minden nap varázslatos élményeket éltek meg, ők ketten. Repültek a tavaszi szél szárnyán. Együtt táncoltak az égen a nyári nap sugaraival. Az őszi szelekkel versenyt futottak. Télen pedig, télanyóval együtt, a felhőket megrázva, hópelyheket küldtek a többi embernek. És hát ott voltak az éjszakák! Ilyenkor a tündéranya előszedte varázspálcáját és egy szivárványhidat varázsolt gyermeke ablaka és az éjszakai,csillagos égbolt közé. És ha a kisfiú végigment rajta, elérkezett ...
Tavasz volt, mikor először látták. Egy hatalmas, terebélyes lombkoronájú fa egyik kiálló ágán üldögélt. Apó volt, de annál feltűnőbb. Tollazata színarany. Csillogó. Szemet gyönyörködtető. Mind, aki arra járt, megállt, hogy egy pillanatra engedjen a varázsnak, és elbűvölje őt az apró, aranytollú madárka. 
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy pompázatos ország. Ebben az országban zöldebbnél is zöldebb volt a fű, és a kékebbnél is kékebb az ég. Amerre szem ellátott, mindent fényesség borított be. Zöldelltek a fák. Virágok illatoztak a mezőn. Ezekben a színpompás, mézédes illatot árasztó virágokban, apró lények laktak. Szárnyaikat, ha napfény érintette, a szivárvány minden színében ragyogtak. Ezek a varázslatos lények voltak a virágtündérek. Tavasszal, miután felébredtek hosszú, egész télen át tartó álmukból, minden évben serény munkához kezdtek az emberek világában. A tél utolsó, csípős szelét szivárványszínben pompázó szárnyukkal tovább hessegették, és hozzákezdtek a szunnyadó természet szelíd ...
Soha nem gondolta volna, hogy ez vele megtörténhet. És bár már hosszú idő telt el azóta, sokszor még mindig hihetetlennek tűnik. Ilyen napokon, mikor ezen gondolkodik, és utoléri a történtek minden valósága, igyekszik magában felidézni a szép pillanatokat. Azt a pár boldog emléket, ami abban a rövidke közös, együtt töltött időben adatott nekik. Ilyenkor öröm járja át a szívét, de van, hogy azért befészkelődik a szomorúság is a lelkébe. Hiszen mégiscsak egy veszteségről beszélünk. És mikor a szomorúság átveszi a hatalmat a lelke felett, érzi, hogy egy kis levegőre van szüksége. Egy apró szabad pillanatra. Kinyitja hát az ablakot. Hideg van már. A tél szele érinti meg arcát, majd furcsa ajándékot hajít be óvatosan az ablakon.